Láma Anagarika Govinda: Miért vagyok buddhista?

A Buddha nem lépett fel azzal az igénnyel, hogy őt magasabbrendű természetfölötti lénynek vagy olyasvalakinek tekintsék, aki egy ilyen lény kinyilatkoztatásában részesült. Ezért mindenki előtt nyitva áll a lehetőség, hogy az ő útját járja és üzenetét kövesse, anélkül, hogy hinni kényszerülne olyasfajta dolgokban, amelyek ellentmondásban állnak az értelemmel vagy a természeti törvényekkel.

• A Buddha nem ígért tanítványainak sem mennyei gyönyöröket, sem jutalmat, s nem biztosította a megváltásukról azokat, akik vakon hittek benne. Számára a vallás nem üzlet volt, hanem a megvilágosodáshoz vezető út. Nem vakon hívő vazallusokat, hanem gondolkodó tanítványokat akart, vagyis olyan híveket, akik tiszta belátásból követik őt.
• Megvolt a bátorsága ahhoz – és ez a vallások történetében egészen egyedülálló –, hogy megkövetelje a kritikát, és saját tanítását is kitegye követői ítéletének, miáltal az önbecsülést a szellemi fejlődés és szellemi szabadság alapjává tette.
• Minthogy a Buddha fejlesztette az önbecsülést, más embereket is tiszteletre és toleranciára tudott tanítani. A buddhizmus kezdettől fogva toleráns vallás volt, mégpedig nem gyengeségből vagy közönyből, hanem a szellemi szabadság bennerejlő alapelve folytán. A toleranciának ugyanis két fajtája van, egy negatív és egy pozitív. A negatív a gyengeségen, ill. szellemi tehetetlenségen alapul, pl. amikor valaki ezt mondja: „Na jó, csinálja csak, úgysem tudok változtatni rajta”, miközben lenézi a másikat, mint bűnöst vagy eretneket. A pozitív tolerancia viszont az emberi psziché természetébe való belátáson alapul, és a másik ember megértésének kívánságából születik.
• A Buddha tana és etikája nemcsak az emberekre korlátozódik, hanem minden élőlényre kiterjed. Ez pedig egy olyan pont, ami nyomatékosan valamennyi művelt ember érzésére appellál. Erre példaként elég Hans Driesch német filozófus néhány gondolatát idézni: „Számomra az összes vallás közül a buddhizmus tűnik a legfilozófikusabbnak. Úgy is mondhatnám, hogy egynémely metafizikai meggyőződésem nagyon közel került a buddhista eszmékhez, különösen ami az összes élőlény egységére vonatkozó elképzelést illeti. Minden élet egy, s az állatok és növények a lényegüket tekintve egyenlőek az emberrel, és csupán a formájukat tekintve különböznek tőle. Ezért az etikai érzés nem korlátozódhat kizárólag az emberre, hanem minden más lényre is ki kell terjednie. A buddhizmusban és a kereszténységben sok közös van, ami miatt semmi okuk sincs a kölcsönös ellenségeskedésre, az összes élőlény egységére vonatkozó elképzelés azonban a buddhizmusban jobban kifejezésre jut. Reménykedjünk benne, hogy a buddhista bölcsesség köztünk nyugatiak között is tért fog hódítani. Hisz’ mennyire vágytak rá mindig legjobbjaink, hogy megszabaduljanak az élet nyüzsgésétől! Nyugalomra és elmélyedésre volna szükségünk. Röviden szólva: a buddhizmusra van szükségünk.”
• A Dharma egyetemessége nemcsak az erkölcs és etika vonatkozásában mutatkozik meg, hanem magában foglalja a természeti törvényeket is. Nincs benne kivételes szellemi törvény vagy a lények egy meghatározott osztályának járó privilégium, sem egy teremtő önkénye vagy „kegyelme” számára nincs benne hely. A Dharma a kozmikus rend, amely éppúgy alkalmazható az emberre, mint a világmindenségre, és így az egyént összeköti az egésszel.
• A buddhizmus egyetemes attitűdje megakadályozza a dogmatizmust és a szűklátókörűséget. Nem létezik benne abszolút érvényű erkölcsi kódex, amely a világot „jóra” és „rosszra” osztaná, vagy előírná, hogy mit kell és mit nem szabad tenni. A buddhista erkölcsiség a szabadságon, vagyis az egyéni fejlődésen alapul. Emiatt szükségszerűen viszonylagos. Valójában nem is létezhetne semmiféle erkölcs vagy etikai elv, ha valamiféle rajtunk kívül álló hatalom kényszerének vagy előre elrendelésének engedelmeskednénk. Emiatt az olyan elképzelés, mely szerint a világnak létezne egy ura vagy teremtője, az alapjától fosztja meg az erkölcsiséget és etikát; hogyan lehetnénk ugyanis felelősek a hibáinkért, ha egyszer valaki ilyennek teremtett bennünket, vagy olyan tökéletlenre alkotott, hogy nem tudunk ellenállni a gonosznak?
• Egy buddhista – miután megértette az erkölcsi viszonylagosság törvényét – sohasem néz le másokat, mint „bűnösöket”. A „bűnre” vonatkozó elképzelés a buddhizmusban nem is létezik, és senki sem „rossz” a lényege szerint. Csupán kisebb vagy nagyobb fokú tudatlanság létezik. Mindenki saját fejlődési szintjének megfelelően cselekszik. Ami az egyik ember számára jónak látszik, az a másik számára rossz lehet. Minél magasabban fejlett egy individuum, annál nagyobbak – nem a kiváltságai, hanem a kötelességei (bár meglehet, hogy a kötelességeket az ember ekkor már kiváltságoknak érzi). Emiatt egy buddhista gyakorló nem ítélkezik mások fölött, hanem saját kötelességeinek teljesítésére korlátozódik. Többet követel saját magától, mint másoktól. Másokat inkább megérteni igyekszik, semmint hogy saját erkölcsi elképzeléseit próbálja rájuk kényszeríteni.
• Minthogy a buddhizmustól idegen a „bűn” fogalma, nem hisz örök kárhozatban sem. Pokol és mennyország saját magunkban rejlik, és minden élőlény előtt nyitva áll a megszabadulás lehetősége.
• A buddhizmus nem táplál híveiben fantasztikus reményeket valamilyen más világbeli Paradicsom iránt, hanem egy olyan megszabadulást tanít, amely itt, ebben a világban elérhető, és amelyből meditáció révén már most is ízelítőt kaphat.
• A buddhista meditációs rendszer, mely mélyreható pszichológiai ismereteken alapul, nemcsak a célt mutatja fel, hanem egyszersmind járható utat is kínál annak megvalósításához.
• A karmára vonatkozó elképzelés összekapcsolja az igazságosságot és az önrendelkezést. E tanítás mélyebb értelmet ad az egyén életének, amennyiben összeköti azt a múltbéli és jövőbeli létezésekkel. Ez az emberi méltóság alapja, ami megvédi az embert egy kívülről beavatkozó hatalom zsarnoki önkényének rémálmától.
• A karma* buddhista értelemben semmiképpen sem valamiféle mechanikus törvényszerűség szerint érvényesülő egyetemes igazságszolgáltatás, amely egy rögzített törvénykönyv szerint jutalmakat és büntetéseket osztogat, hogy ezen keresztül tegyen eleget a legtöbb ember viszonzási törekvésének. A karma a tudatos cselekvés törvénye, és azt jelenti, hogy „tenni”. A buddhizmusban azonban a tett tudatos, motivált cselekvés, amely megfelelő pszichés reakciót von maga után a jellemváltozás értelmében.

(*A karma másik megfelelője a csétaná, ami akaratot, szándékot, elhatározást jelent. Ha valaki szándéktalanul rálép egy útját keresztező rovarra, amit nem vett észre, akkor ezért nem tekinthető hibásnak. Ha azonban szándékosan megsemmisít egy élőlényt, vagy örömét leli az ölésben, akkor gyilkos. Nem az eredmény, hanem az indíték, a szándék a mérvadó: ez határozza meg, hogy egy gondolat, szó vagy cselekvés üdvös-e, vagy sem. Ehhez persze föl kell tételeznünk, hogy egy buddhista gyakorolja az éber tudatosságot, és nem a hanyagságot használja mentségként. Egy másik kérdés az önvédelem. Minden lénynek joga van a védekezésre. Egy szent vagy egy tökéletesen fölébredett azonban dönthet úgy, hogy lemond erről, miután szellemi fölényénél fogva nincs szüksége többé védelemre.)

A buddhizmusnak más vallásoktól eltérően nem kell rettegnie a tudománytól, mivel kizárólag az igazságra törekszik – ez a legerősebb fegyver, amely a dogmák eltűnése után meg fogja hódítani a világot.

Ezek voltak számomra a legfontosabb érvek, amelyek megszólítottak, amikor elkezdtem a buddhizmussal foglalkozni, és úgy gondolom, a legtöbb közülük minden más előítélettől mentes szellemre is hatással van. Ahhoz azonban, hogy világos képet tudjunk alkotni a helyzetről, fel kell ismernünk azokat a nehézségeket is, amelyekkel egy modern nyugati neveltetésű nem buddhista szembetalálja magát.

A nyugat vagy valamilyen „én” valóságosságában hisz, vagy az anyag valóságosságában az én valóságos volta nélkül. Más szóval: a nyugati ember általában arra hajlik, hogy vagy spiritualista, vagy materialista legyen. Mindazok, akik egy „én” halhatatlanságában hisznek, nem tudnak egyetérteni a buddhizmus anattá-tanával, azok pedig, akik az anattá-tant helyeslik, nem tudnak mit kezdeni az újjászületés eszméjével, mivel számukra az én-entitás tagadása egyet jelent a materializmussal. A buddhizmus azonban sem nem spiritualizmus, sem nem materializmus. A buddhizmus valami egészen más, valami egészen egyedülálló: nem hisz semmiféle maradandó én -entitásban (vagy én-lényegiségben), és ugyanakkor mégsem tagadja, hogy az emberben van valami örökkévaló. Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk érteni, ki kell hajítanunk az ablakon megszokott elképzeléseinket és fogalmainkat, és teljesen új kiindulási pontokat kell találnunk.

A Buddha sohasem állította, hogy nincs lélek, hanem csupán azt állapította meg, hogy nincs örök, változatlan lélek.

A legtöbb ember a „lélek” szó alatt csupán az ember szellemi tulajdonságait érti. Ha a léleknélküliség tanáról hall, akkor arra hajlik, hogy ezt a materializmus egy fajtájának tartsa, és a legtöbb vallásos felfogású ember ezek után alig akar bármit is megtudni egy ilyen tanról. A léleknélküliség számukra szinte az érzéketlenséggel azonos.

Valójában a buddhizmus nagyon sok tanítást tartalmaz a lélekről, görögül „pszichéről”. A pszichológia a buddhizmus lényegéhez tartozik. A Buddha csupán egy bizonyos „átman” -elméletet utasított el, amely azt tanította, hogy létezik egy változatlan én-szubsztancia, amely testről testre vándorol, amíg el nem éri a létesülések körforgásából való végső megszabadulást . Ez az elmélet ugyanis a vallást tisztán önző üggyé tette, mert követői csak a saját megváltásukkal voltak elfoglalva; ezenkívül az elmélet filozófiailag is tarthatatlan.

Ezért amikor a Buddha anattáról beszél, ez alatt saját kora egy világosan definiált filozófiai fogalmát érti, s nem pedig egy olyasfajta általános megjelölést, mint amilyen a „lélek”, amit bizonyos alkalmakkor ő maga is használt. Ezen túlmenően nem szabad elfelejtenünk, hogy a Vedák, ill. a vedánta nem egy egységes filozófiai rendszert képviselt, hanem a legkülönfélébb filozófiai és vallási elképzelések gyűjtőmedencéje volt, és ezért az irodalom és az ortodox brahmanista tudósok magát az átman fogalmát is igen különböző értelmezésben használták. Ha viszont mi az átmanra megkülönböztetés nélkül az „önmagunk” fogalmát, az anátmanra pedig a „léleknélküliség” fogalmát használjuk, akkor eléggé összekuszáljuk az egész problémát , s egyiket sem fogjuk tudni helyesen megítélni – se a buddhizmust, se a vedantát. Nem lehet ugyanis az egyik tan filozófiai nyelvét (paramattha vacsana) egyenlősíteni a másik tan által használt köznyelvvel (vohara vacsana), mint ahogy nem használhatjuk az egyik rendszer terminológiáját sem a másik magyarázatára. És ha ez már az olyan történetileg szorosan összefonódott rendszerek esetében is igaz, mint amilyen a hinduizmus és a buddhizmus, mennyivel inkább érvényes kell, hogy legyen a nyugati és a keleti gondolkodásmód közti különbségre.

Mármost ez a probléma nemcsak tudományos szempontból érdekes, hanem a buddhizmus egész jövője annak helyes értelmezésétől függ. A valóságban ugyanis itt nemcsak a buddhizmus problémájáról van szó, hanem a modern világ problémáiról is. És mivel a buddhizmus képes ezeknek a problémáknak a megoldására, ki merem jelenteni, hogy pontosan a buddhizmus az a vallás, amely minden más vallásnál inkább korunknak való.

Egyes olvasóim talán azt gondolják, jobban tenném, ha úgy fogalmaznék, hogy a buddhizmus már megoldotta ezeket a problémákat. Ezzel tulajdonképpen egyetértek. De az a véleményem , hogy a problémák megoldására való képesség fontosabb, mint egy, a múltban kidolgozott megoldás. Manapság nem előregyártott megoldásokra van szükségünk – hiszen a világ tele van már ilyenekkel, mint ahogy a „kinyilatkoztatott igazságokban” sincs hiány. Ellenben amire szükségünk van, jobban mint valaha, az a szabad és előítéletmentes kutatás szelleme, ami képessé tesz bennünket arra, hogy mi magunk újból felfedezzük az igazságot. Az igazság viszont önmagában nem érték. Csak akkor válik értékké, ha mi magunk megtapasztaltuk azt.

Amint már az elején említettem, a nagy vallásalapítók közül egyedül a Buddha követelte meg híveitől a kritikus kutatásnak ezt a szellemét, és óvta őket attól, hogy vak hitből fogadják el tanát. Ezért nem túlzás, ha azt mondom, hogy a buddhizmus az egyetlen olyan világvallás, amely modernnek, jobban mondva időtlennek nevezhető, mert minden korban és az élet minden helyzetére alkalmazható, miután lényege szerint állandóan a jelenre vonatkozik.

Ezzel persze semmiképpen sem akarom azt jósolni, hogy egyszer az egész világ buddhista lesz. Ez éppoly lehetetlen, mint ha azt akarnánk, hogy minden ember váljék matematikussá, mert e tudomány időtlen, és ezáltal mindig „modern”. Ahogy azonban a matematika is mindig szerepet játszó tényező lesz az ember intellektuális életében, ugyanúgy a buddhizmust sem lehet az emberiség további szellemi fejlődésétől elválasztani.

Fordította: Lílávadzsra 

Értékelés kiválasztásaGyengeRendben vanJóRemekKiváló

Gyenge

Rendben van

Jó

Remek