khandroma blog

Alig akad olyan buddhista Nyugaton, aki ne ismerné Láma Anagarika Govinda híres m ű vét, a Fehér felh ő k útjá t. Sokak számára olyan inspirációt jelentett, hogy ennek nyomán a Buddha útjára léptek. Én magam sem tudtam kivonni magam, immár több mint negyven éve, a régi Tibetben tett zarándoklat leírásának e csodája alól. Ennek az ő si kultúrának a bels ő világába ragad el bennünket, szemben Heinrich Harrer Hét év Tibetben- jével. Govinda szavai felidézik Caparang elhagyott templomai m ű alkotásainak szépségét, betekintést engednek a gyakorló komolyságába és odaadásába, és visszatükrözik azt a mély tiszteletet, melyet tanítói és azok bölcsessége iránt egész életében mutatott. Govinda arra termett, hogy felébressze a Nyugat érdekl ő dését a tibeti buddhizmus iránt. Ernst Lothar Hoffmann néven két világ között n ő fel, egy szász gyáros, August Hoffmann és egy német-bolíviai anya, Lolita Braun második fiúgyermeként. Miután édesanyja 1901-ben belehal legkisebb fia világr

Magadha-országban, a híres Nalanda kolostorban élt egy apát, aki nagy tudós és szent hírében állt. Azt beszélték róla, hogy sosem vétett a több mint 400 rendi szabály ellen. Híre eljutott Avalókitesvara bodhiszattvához is. A bodhiszattva vándorszerzetes   képében megjelent Magadhában, nem messze a híres apát lakhelyétől. A szentéletű apát éppen úton volt egy szomszédos kolostor felé; két világi hívő kísérte útján, akik néhány könyvet vitték. Útközben idegen, tiszteletreméltó megjelenésű szerzetes csatlakozott hozzájuk, aki, mint mondotta, szintén ugyanabba a kolostorba igyekezett. Kis idő múlva a vándorok fiatal falusi leánnyal találkoztak, aki korsóval a fején éppen a kúthoz igyekezett. Az ifjú lány járása harmonikus volt, arcáról gyermeki ártatlanság természetessége és tisztasága sugárzott. A világi hívők egyike, a fiatalabbik, nem tudta elnyomni csodálatát és így szólt: „Olyan szép ez a lány, mintha tündér volna…”. Az apát a szavak hallatán szigorúan megjegyezte:

Az állat, a növény, vagy a gyermek természetes tökéletességét az erők teljes egyensúlya biztosítja: ama Harmónia, melyet nem zavar meg az egyoldalú „ön”-tudat. Eme állapotok azonban labilisak, pillanatnyiak és huzamos kiegyenlítődésen, hozzáidomuláson alapulnak. A gyermek felnőtt lesz, az állat és növény öregszik, hervad és pusztul. Egy megvilágosodott tökéletessége vagy teljessége azonban nem labilis és nincs alávetve visszaesésnek vagy pusztulásnak, mivel harmóniája nem a keletkezésé, a valamivé válásé a mindig nagyobb differenciálódás értelmében (amivel szükségszerűen együttjár a feloldás, a pusztulás vagy a harc és a konfliktus). Az ő Harmóniája a nem-keletkezésé, az integrálódásé, a leegyszerűsítésé. Maga a „folyambalépett” sincs már visszaesésnek kitéve, nemcsak azért, mivel a „folyam” stabil irányt jelent, hanem azért is, mivel a „folyam” a tökéletesedés, a teljessé válás forrása felé viszi. Ő ama szent, aki a belső megfordulást megvalósította, azt a megfordulás

Mottó: Tisztán lát a távolból szemlélő,  k öd burkolja a résztvevőt.  (Lao-ce)                                                  A messzeség szemszögéből nézve a legmagasabb van a legközelebb. A legmagasabb egyben a legjobban érthető is, mivel elegendő távolságra van tőlünk ahhoz, hogy tisztán, azaz tévedés-mentesen lássuk. Az ősidők bölcsei ezért tudtak a legmagasabbrendű dolgokról a legegyszerűbb szavakkal szólni. A távolság minden emberi méltóság és szabadság előfeltétele.  A mozgás szabadsága a fizikai világban, miként a szellemi- és társadalmi világban, elképzelhetetlen távlat nélkül. A messzeség megszépít, idealizál, egységesít, integrál, a lényeget hozza megszemlélésre. A szintézis segítségével világossá teszi, végül pedig kiegyenlíti a túlságos közelség, az analízis torzításait. A modern ember semmivé teszi a távolságot és ezzel elpusztítja az ideálokat és a szabadságot. A tér megsemmisítése az idő megsemmisítését hozza magával – és nem e megsemmisítés