A papucs

Leppencs, topán, topánka, tutyi, klumpa, pacsmag, pacsker. Hátulról belebújós, leginkább otthoni használatra való lábbeli, közönséges nevén papucs. Szeretnék néhány adalékkal szolgálni ahhoz, mit is jelent ez a szó közösségünk számára, milyen szerepet tölt be az életünkben, s nem utolsósorban milyen tanítással szolgál számunkra.

Jelen esetben egy kínai piacról származó speciális fajtáról van szó, amely a papucsok közösségében kitüntetett szerepet tölt be, mint „kamaraerdei papucs”.

Ez a kamaraerdei papucs először is, mint létező, sokban hasonlít a papucsállatkához. Egy papucsállatka ugyanis szemre igencsak megkülönböztethetetlen egy másiktól; úgy is mondhatnánk, hogy két egymás mellett lévő papucsállatka egy közönséges ember számára nagyon egyformának tűnik. Persze ha az egyik jelentősen kisebb, mint a másik, akkor ez a differencia rögtön szembeötlő, de mi történik, ha a méretbeli másságuk sem segít?

Elárulom, akkor bizony baj van. Illetve inkább arról van szó, hogy ismereteink e téren még nem elégségesek, még nem látunk elég tisztán.

Számunkra ugyanis minden papucsállatka egyforma, egy egysejtű-szakértő számára viszont megfelelő tanulmányozás után az egyes példányok közti különbségek egy idő után fantasztikus gazdagságot tárnak fel. Ily módon osztályozhatja, csoportokba, alcsoportokba és még kisebb egységekbe sorolhatja őket, és a jellegzetességek felsorolásában odáig mehet, hogy eljut az egyediig, az egyedüli példányig. Ezt az analógiát használjuk tehát mi is.

Megérkezünk. S ha még időben jöttünk, akkor válasszunk magunknak megfelelő méretű papucsot. Ha késtünk, akkor nagylábúként csak mini, kislábúként pedig csak maxi papucsot találunk.

De maradjunk az ideális esetnél: lábbelink illik a lábunkra. Akkor már csak arra kell figyelnünk, hogy ne veszítsük el. Megfigyeljük jellegzetességeit, nevet adunk a mintázatnak – aranyos-kockás, bordós vagy barnás. Megkülönböztető bölcsességünk felismeri az általánosban a sajátost, a kissé kopottabb műszőrt, egy mötyetnyi foltot a talprészen, varráshibát, apróbb szakadást. Memorizálunk.

Papucsunk egyénisége, eddigi életútja, mondhatni karmája teljes egészében előttünk áll. Ezzel az ő egója egyesül a mienkkel, egy lesz velünk.

Igen ám, de ha felmegyünk a templomtérbe, akkor lent kell hagyjuk. Ki kell lábalnunk belőle. S ezzel kezdetét veszi a bonyodalom.

Lerakjuk egy könnyen azonosítható helyre. Mondjuk a hátsó sorban balról a harmadik lesz. Néhány órával később, amikor lejövünk, már egyáltalán nem találjuk. A balról harmadik papucs teljesen más méretű, s mintha nem is úgy állna ott, ahogy hagytuk. Amúgy sincsenek rajta a mi papucsunk személyiségjegyei.

Szőrén szálán eltűnt. Meglépett. Felvette a nyúlcipőt. Mit teszünk ilyenkor?

Figyelembe vesszük a papucsmegmaradás általános törvényét, vagyis azt a fizikai elvet, hogy a papucs nem vész el, csak átalakul, vagyis jelen esetünkben inkább gazdát cserél. S mivel közösségi szinten épp annyi papucsot használunk, mint amennyien itt vagyunk, ha valaki felvette a miénket, akkor az övé megmaradt nekünk.

Felveszünk hát egyet, bár erről nem tudhatjuk, hogy azé volt-e, aki most a mienket hordja. Ezzel valószínűleg valóságos papucscsere -láncolatot indítunk el. Valaki, aki utánunk jő, hozzánk hasonló gondokkal fog majd küzdeni, s nem találja a sajátját; de sebaj, találékony nép a Szangha, s mindenki bizonyosan képes lesz gondoskodni magáról.

Most tehát másik papucsunk lett, amit a szünet végén az eddigieknél is gondosabban, azaz rögtön a lépcső és a fal érintkezési pontjára helyezünk el.

A következő szünetben azonban utolsóként megyünk le. A papucsunk sehol. Hűlt helye. Útilaput kötött a talpára. Egyedül egy méretében jóval kisebb árválkodik a lépcső alján. Ráadásul a balkezes tantra ösvényének értelmében mindkét darabja ballábas.

Mit tehetünk, belebújunk abba. Kezdünk rájönni a helyzetben megbúvó tanításra: nem lehet kétszer ugyanabba a papucsba lépni. Egyébként is a papucsokra is igaz, hogy az üresség forma, s a forma üresség. Nincs papucs, nincs papucsba bújó, s nincs maga a papucsviselés sem. S ha nem illik a lábunkra, az se baj, egónkat ezzel is fékezzük.

Sorsunkat hősiesen viseljük. Papucshősök vagyunk. Amúgy is, mindjárt lerakjuk az előtérben, hogy ismét felvegyük jól megkülönböztethető saját cipőnket, s hazamenjünk. S amikor ismét eljövünk, ez az egész tutyi-mutyi kezdődhet elölről.

S papucsban vándorolunk, mi lények a szamszára ördögi forgatagában egészen a teljes éberségig, a megvilágosodásig. S akkor majd mindig megtaláljuk választott papucsunkat, sok lénynek javára, üdvére.

Dharmabodhi