Sztúpát építeni érdemdús cselekedet

"Mindannyian a szanszára viszontagságai közepette élünk.

A szanszárát megrázkódtatás, kibillentség, szenvedés jellemzi. Ha vannak is olyan időszakaink, amikor kicsit jobban érezzük magunkat, ezek csak átmeneti állapotok, rövid ideig tartanak, és hamarosan ismét sokasodni kezdenek a problémák. A létörvény újra és újra magába szippant bennünket, s az ember ilyenkor könnyen elveszíti a reményt.

A szanszára eme hányattatásaiban a Buddha-Dharma-Szangha jelenti számunkra az enyhülést, a kivezető utat. A Megvilágosodott arra tette fel az életét, hogy megtalálja a kivezető ösvényt a létforgatagól, igazi enyhet adjon a szenvedésre. Célját elérte: megnyitotta az emberiség számára a kaput, és attól kezdve, hogy ráébredt a valóságra, majd kinyilatkoztatta Tanítását, ez a békére, szabadságra és boldogságra nyíló kapu mindannyiunk előtt nyitva áll.

Mi, akik a Buddha lábanyomában járunk, tudjuk, hogy az ő tanításai alapján végigjárni ezt az ösvényt a szabadulásig nem könnyű. Az út hosszú és göröngyös, tele buktatókkal. Elegendő erővel kell rendelkeznünk ahhoz, hogy a szanszára hányattatásai között ne veszítsük el a reményt. Fontos, hogy a buddhista úton járva legyenek olyan útjelzők, amelyek magukra vonják a figyelmünket, felszabadítanak minket a mindennapok nyűgéből, kiemelnek a hétköznapok problémáiból. Fontos, hogy legyenek olyan helyek, ahol meg tudjuk pillantani a fényt, és megláthatjuk a világosság, a szabadulás forrását.

Mivel életünk térben és időben bontakozik ki, a buddhista hagyomány úgy segít bennünket, hogy a térben és az időben is elhelyez ilyen jeleket. Az egyik tradícionális térbeli jel a sztúpa. Ez a szanszkrit szó eredetileg halmot jelentett, és a kezdetekben főként ereklyeőrző helyként működött. Az első sztúpa még egyszerű földhalom volt, amelybe a Buddha relikviáit temették. A legenda szerint Buddha halála után a testét elhamvasztották, és a hamvait nyolc sztúpába osztották szét. Az i. e. 3. században Asóka felnyittatta ezeket, és a hamvakat szétosztotta az általa épített több ezer sztúpában. A későbbi sztúpákban nagy mesterek, lámák földi maradványait is elhelyezték.

Az első sztúpa tehát a szó szoros értelmében magát a Megvilágosodottat őrizte, annak földi maradványai révén. Azóta pedig minden ilyen építmény az ő tanítását őrzi. A sztúpa magában foglal egy mély értelmű szimbólumrendszert, amely egyszerre szól a világról és az emberről, továbbá szemléletesen bemutatja a felszabaduláshoz vezető út lényegi elemeit, így emlékeztet bennünket magára a Dharmára.

A sztúpát általában egy közösség építi, és ennek a közösségnek a szellemi centrumát jeleníti meg, ily módon a Szanghát is képviseli. A sztúpa nem más, mint a Buddha, a Dharma és a Szangha térbeli megjelenítése.

Az időbeliséget úgy kell érteni, hogy a Három Drágaság jelei bizonyos kiemelt időpontokban is elhelyezésre kerültek, ezek lettek a hagyomány ünnepei. Az ünnep nem a mindennapokat jeleníti meg, hanem kiemel onnét bennünket, és láthatóvá teszi számunkra az örökké élő Tant és a Buddha örök jelenlétét. Mi most Vészakh ünnepét üljük, és ma hirdettük meg a Sztúpa megépítését. (Azóta már eldőlt, hogy Láma Anagarika Govinda Sztúpa lesz a neve.) Azzal, hogy a Dharma térben és időben egyszerre jeleníti meg magát, a két esemény hatását rendkívüli módon felerősíti.

Mindkettő külön-külön is igen nagy jelentőségű: szinte életbevágó, hogy legyenek szellemi ünnepeink és legyenek spirituális építményeink, amelyek a szanszára hányattatásainak közepette a béke és áldás forrásai számunkra. Az ember bármilyen problémákkal küszködik, tapasztalhatja ennek az erejét. Magamról is beszélhetnék: úgy jöttem ma ide, hogy nyomasztottak a hétköznapi problémák, melyekből mostanában számos adódik az életemben. Mielőtt ideértem volna, feszült voltam és nyugtalan. Ám miután eltöltöttem itt egy kis időt, beszélgettem a sztúpáról, majd bejöttem ide a dharmaterembe, teljesen megnyugodtam, kitisztult és lecsendesedett a tudatom.

Sokszor tapasztaltam már, hogy akármilyen gond jön velem egy szertartásra vagy meditációra, a feszültségem rövid idő alatt enyhül, a szorongásom oldódik, mert kapcsolatba tudok lépni a világosság forrásával, ami a buddhista tanítás szempontjából maga a valóság. A szenvedés a látszatok, a káprázat világa, míg a nyugalom, a bölcsesség, a derű és a béke, ami eltölt bennünket, amikor a Dharmával kezdünk foglalkozni, valóság. Rendkívül szerencsés alkalom ez a mai, amikor a térbeli és az időbeli jel találkozik egymással, s egyszerre jelennek meg.

Ez az egyidejű megjelenés megsokszorozza a hatásukat, túl azon, hogy a sztúpának már önmagában is hatalmas ereje van. Minden olyan tett vagy erőfeszítés, ami hozzájárul egy ilyen szent építmény felépítéséhez, rendkívüli érdemeket halmoz fel. Sztúpát építeni érdemdús cselekedet.

A buddhista hagyomány az érdemeket kiemelten fontosnak tartja. A megvilágosodás kulcsa alapvetően a belátás, a bölcsesség, a valóság természetének a megértése. De hiába gyakoroljuk a belátás gyakorlatait, ahhoz, hogy azok hatóerőre tegyenek szert, s tényleg elkezdjék átformálni a világképünket, a gondolkodásmódunkat és az érzésvilágunkat, több kell. Ahhoz nem elég tanulni és gyakorolni, hanem érdemekre is szükség van. Ha nincs elég érdemünk, akkor az összes erőfeszítésünk, amit a gyakorlásunkba és a tanulásba fektettünk – nem mondanám, hogy teljesen hiábavaló vagy felesleges, mert valamennyire azért hat az emberre – de nem ér el lényegi áttörést. Emiatt helyez a buddhizmus olyan nagy hangsúlyt az érdemek felhalmozására.

Ahhoz, hogy az ember elérje a felszabadulást vagy bódhiszattvává váljon, olyan erőforrások szükségesek, amelyek az egyéni lehetőségeihez képest elképzelhetetlenek. Hiszen ezekhez már nemcsak önmagunk megtisztítására van szükség, hanem arra is, hogy valóban segíteni tudjuk a többieket, a társadalom tagjait, s a többi élőlény tudatára is hatással tudjunk lenni, támogassuk őket a megszabadulásban. Az ehhez szükséges belső erő kibontakozása az érdemeken múlik.

Természetesen a hétköznapi módon gyűjtött érdemek is fontosak. Legyünk nagylelkűek, segítsük a gyengéket, igyekezzünk erényesen viselkedni. De az ezek által felhalmozott érdemek csak hétköznapi mértékűek. Személyes megtisztulást, egyéni fejlődést el tudunk érni ezeken keresztül, de az, hogy az egész világot fel tudjuk szabadítani, ettől még esélytelen marad.

Szerencsére a mahájána buddhizmus kifejlesztett olyan ügyes módszereket, amelyek képesek a személyes léptéket meghaladó erőket mozgósítani, és fontos, hogy éljünk ezekkel a lehetőségekkel. Az egyik ilyen közismert módszer az előkészítő gyakorlatokhoz tartozó mandalafelajánlás, mely annak ellenére, hogy túlnyomórészt rituális és képzeleti gyakorlat, úgy lett megalkotva, hogy a végrehajtása során egész világokat ajánlunk fel, s ezáltal olyan erőket mozdít meg bennünk, amelyek az egész világra hatással tudnak lenni.

Az érdemgyűjtésnek tehát vannak rituális, gyakorlási technikái. De vannak olyan tevékenységek is, amelyekkel szintén érdemeket tudunk felhalmozni. Ezek közé tartozik a sztúpák építésében való részvétel vagy az ehhez juttatott anyagi hozzájárulás is. Mindezekkel olyan üdvös energiát hozunk a létezésbe, amely nemcsak ránk fog hatást gyakorolni, és nemcsak a mi üdvünket szolgálja, hanem mindazon lényekét is, akik egy ilyen sztúpának a vonzáskörzetében élnek.

Nemcsak a projektet megvalósító közösség sorsát befolyásolja, hanem a hatása akár az egész országra kisugárzik. Tudjuk, hogy Zalaszántón áll Európa egyik legnagyobb sztúpája, ami olyan vonzerővel rendelkezik, hogy külföldről is számosan zarándokolnak el hozzá. Áldásos kisugárzását és a tudatra gyakorolt hatását rengeteg lény érzi.

Mindezek értelmében azok az erőfeszítések amelyeket egy sztúpa létrehozására fordítottunk, megsokszorozódnak, és túlmennek a személyes léptéken.

Az, hogy nem egyedül építjük, hanem közösségben, nem csökkenti az egyéni érdemet. Ha közösen elkövetünk egy vétket – akár úgy, hogy csak cinkosok vagyunk valamiben azzal, hogy hallgatólagosan tudomásul vesszük –, annak káros hatásai ránk is vetülnek. A vétek közös lesz, és a rossz cselekedet nem oszlik meg a benne részt vevők arányában. Ha ötvenen vettek részt benne, akkor nem egy ötvened lesz a vétkünk, hanem minden egyes résztvevőnek teljes egységnyi lesz a bűne, a karmikus következményekből mindenkire száz százalék hárul.

Ez azonban fordítva is igaz, ugyanígy áll az erényekre is. Ha együtt építünk egy sztúpát, ami az egész országra hatást gyakorol, akkor ennek az érdemeiből mindannyian száz százalékban részesülünk. Még akkor is, ha egy-egy személy csak egy százalékot vagy egy ezreléket tett hozzá az egészhez. Ily módon a sztúpaépítés a közösség tagjai számára óriási lehetőséget jelent arra, hogy érdemeket szerezhessünk, és ezáltal felgyorsíthassuk saját spirituális ébredésünket.

Ez az oka annak hogy meghirdetjük és népszerűsítjük ezt a projektet., és ezért biztosítja majd az egyház vezetősége, hogy minél sokrétűbben hozzá lehessen járulni. Nem arról van szó, hogy a Buddhista Misszió ne tudná finanszírozni és megvalósítani ezt a projektet: támogatóinknak hála az ehhez szükséges források rendelkezésre állnak. Elegendő pénz áll rendelkezésre ahhoz, hogy akár bérmunkában is megépíthetnénk a sztúpát. Azért kérjük mégis inkább a közösség hozzájárulását, mert az építés folyamata akkor tudja a legjobban az üdvös hatását kifejteni, ha a tagság aktívan részt vesz benne. A befektetett lelkesedés és odaadás önmagában üdvös lesz a sztúpára vonatkoztatva is, és amikor elkészül, mindez visszaáramlik majd magára a közösségre.

A lehetőségek sokfélék: van, akinek kevés a pénze, viszont van ideje; másnál fordítva – van pénze, de nincs ideje. Bárki hozzájárulhat az építkezéshez akár azzal is, hogy vesz bele egy téglát. Akinek pedig nincs pénze, az eljöhet, és valamilyen gyakorlati munkával is hozzájárulhat a sztúpa létrejöttéhez.

Magyarországon eddig a következő sztúpák épültek:

Két sztúpa található Budapesten; 1982. szeptember 25-én avatták fel a Kőrösi Csoma Sándor Sztúpát Rács Géza telkén a XV. kerületben, majd 1987-ben a Buddhista Misszió akkori központjában, a 22. kerületben a Maitréja Sztúpát. Mindkettő magánterületen épült. Ugyanebben az évben avatták fel a harmadikat, a szintén Kőrösi Csoma nevével fémjelzett sztúpát az uszói tanyán, majd 1988-ban a negyediket, a Sákjamuni Buddha Sztúpát Budakeszin, ugyancsak egy magánvilla kertjében.

Az előbbieknél nagyobb – sorrendben az ötödik – 13 méter magas sztúpát Kőrösi Csoma Sándor halálának 150. évfordulója alkalmából, 1992-ben szentelték fel a Nógrád megyei Tar községben. 1993-ban avatták fel a hatodikat Zalaszántón, a világosvári hegyen; ez Európa egyik legnagyobb buddhista-szentélye, a 36 méter magas és 24 méter széles Béke Sztúpa.

(2003-ban a Tan Kapuja Főiskola Börzsöny utcai épülete szertartástermének tetején is elhelyeztek egy sztúpacsúcsot, de ez nem tekinthető teljes sztúpának.)

2008-ban a Nógrád megyei Becskén szentelték fel a Megvilágosodás Sztúpát, majd 2009-ben épült fel a nyolcadik, Gyógyító Buddhának felajánlott szentély a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Biri-Táncsicstelepen.
(Update: A beszéd elhangzása óta 2018-ban Taron a Tara temlomban elhelyezték az aranyozott Láma Ngawang Sztúpát, 2019-ben pedig Budapesten a TanKapuja Csengettyű utcai épületének udvarán avattak sztúpát.)

Említésre méltó, hogy az eddigiekből az első négyet közösségünk tagjai hozták létre. Építése idején ugyanis még az úszói sztúpa is a Buddhista Misszióhoz tartozott.

Nagyon szép hagyomány tehát, amit most folytatunk. E tradícióhoz csatlakozva a mostani nemzedék is megépítheti a maga sztúpáját."

Lílávadzsra beszéde a sztúpáról

(A 2018. május 27-i Vészakh ünnepségen elhangzottak szerkesztett és bővített változata.)