A Dharma határozta meg egész életét - Vadzsramála Láma Anagarika Govindáról

Rendünk szellemi vezetőjének, Vadzsramálának írása Láma Anagarika Govindáról. 

Gyakran a buddhizmus nyugati úttörőjének nevezik őt, aki hidat vert kelet és nyugat között. Azóta a Dharma, s különösen annak tibeti hagyománya is gyökeret eresztett nyugaton, és tisztázódott számos félreértés, amelyek szétoszlatásán Govinda Láma az ötvenes és a hatvanas években oly sokat fáradozott. Az ilyesfajta félreértések ma már csak azok fejében fordulnak meg, akik a buddhizmussal alig, vagy egyáltalán nem foglalkoztak. Nemzedékünk sok nagy gondolkodója kapott Govindától fontos indíttatásokat, különösen könyvein keresztül, melyek többszöri olvasás után is számos újszerű, korábban észrevétlenül hagyott gondolat tárházának bizonyulnak.

Jóllehet személy szerint engem is mélyen érintettek könyvei, mert fel tudtam fedezni bennük a különféle nézetek és vélemények mögött oly gyakran elsikkadó valóságot, még ennél is sokkal jobban hatott rám egyénisége és személyes példája. Sok találkozásunkon egyszerűen ott üldögéltem a lábainál, és megadatott számomra az, amit az indiaiak darsanának neveznek: a guru közvetlen szemlélésének élménye, amihez nincs szükség többé szavakra.

Az első ilyen találkozásunkra még ma is annyira elevenen emlékszem, mintha csak tegnap történt volna. Egy ”Tibet örökségéről” szóló előadására utaztam, közvetlenül a ”Fehér felhők útja” című könyvének elolvasását követően. Csak egyet tudtam egészen bizonyosan: hogy ezt az embert látnom kell. S aztán ott ült elöl a pódiumon, egy szőnyegre elhelyezett ülőpárnán egy öregember, aki fehér szakállával inkább valamiféle kínai bölcsre, semmint tibeti lámára emlékeztetett. Finom, szinte törékeny alak benyomását keltette, amint türelmesen várta, hogy megkezdhesse előadását. 

Habozva kezdtek jönni a szavak belőle, mintha afféle távoli jövevényként először csak tapogatózva tudott volna behatolni a hatalmas előadóterem számára idegen környezetébe. Minél tovább beszélt azonban, annál inkább megigézte mintegy ötszáz hallgatóját. 

Mint egy keleti mesemondó, varázsolta elénk az ősi Tibet csodálatos világát: mítoszait és istenségeit, óriási fennsíkjait, rajta smaragdzöld tavaival, s a kinyíló eget érintő hófödte hegycsúcsaival. Olyasvalaki beszélt ezekről, aki szerette ezt a földet és annak lakóit, aki megmerítkezett e számára eleinte idegen világban, és szívébe zárta azt. Lelkesedésének szikrája megfogant a hallgatóságban is, s olyan csönd volt a hatalmas teremben, hogy még egy gombostű leejtését is meg lehetett volna hallani.

Csak az előadást követően, miután sikerült megkerülnöm a kordont és csendben besurrannom a szobájába, fogtam fel, mennyire kiadta magából ez az öreg ember minden erejét. Csendben és visszavonultan, teljesen magába húzódva üldögélt ott, hogy kipihenje fáradalmait. Láthatóan elég volt számára, hogy megtette a dolgát, és egész tartásával azt juttatta kifejezésre, hogy teljesen felesleges akár csak egyetlen elismerő vagy egyetértő szóra is időt vesztegetni. A körülötte álló, vagy a helyiségben ide-oda szaladgáló emberek annyira elfoglaltak és sürgölődők voltak, mintha egyáltalán nem érzékelték volna azt a belső békét, ami Govindából sugárzott.

Az ezt követő években sok-sok hónapon át megadatott számomra a lehetőség, hogy a tanító közelében legyek. Govinda megengedte számomra, hogy odaüljek, amikor látogatók jöttek hozzá, hogy kérdéseket tegyenek fel számára. Gyakran voltam a sofőrje, és elkísértem őt beszerző útjain. Amit ilyen alkalmakkor tapasztaltam, az messze túlmegy mindazon, amit az ember könyvekből megtanulhat. Mindenki felé, aki csak felkereste őt, osztatlan éber figyelemből fakadó közvetlenséggel fordult. Különösen komolyan vette az egyszerű, hétköznapi dolgokra vonatkozó kérdéseket, míg olykor a türelmetlenség jeleit mutatta akkor, ha valaki túl sokáig taglalta elvont filozófiai nézeteit.

Tulajdonképpen nem is lett volna szükség annyi kérdésre. Elég lett volna, ha az ember egyszerűen megfigyeli őt. Az ő jelenlétében tanultam meg nagyra értékelni a darsana régi indiai szokását. Nem volt íróasztala, hanem amikor írt, a földön szeretett üldögélni, egy kézzel festett tibeti csokce elé terített kis ülőszőnyegen. Ilyenkor órákon keresztül el tudott merülni a munkájában, a legjobb kifejezés, vagy a legpontosabb szó megtalálásán küszködve. Képes volt órákon keresztül ábrákat rajzolgatni, hogy mondanivalóját még szemléletesebbé tegye. Igen nagy tisztelettel bánt a szavakkal, melyeknek a valóságot, sőt az igazságot kell közvetíteniük a többi ember számára. Ez különösen olyankor mutatkozott meg, amikor valamelyik indiai nyelvről kellett egyes szövegrészeket, vagy akár csak egy-egy szót lefordítania. Ilyenkor gyakran intett engem is arra, hogy mindig vissza kell menni az eredethez — a szó gyökeréig —, s nem szabad megelégedni a már meglévő fordítási lehetőségekkel, hanem állandóan rá kell kérdezni azokra, s ha szükséges, felül kell vizsgálni őket. Igen fontos kívánalom volt számára a beszéd tökéletessége: a szavaknak fel kellett ölelniük és át kellett fogniuk a teljes jelentéstartományt. A nyelv élő jelenség volt számára, amit nem szabadott formális kifejezésekkel, szokásszerűvé vált fordulatokkal megölni. Amúgy is a szavak mestere volt. Élő előadásai során is képes volt a német nyelvet oly képbeli gazdagsággal és kifejező erővel használni, hogy az ma már ritkaságnak számít. Mégoly bonyolult összefüggéseket is meg tudott fogalmazni olyan vonatkozói szerkezetek megalkotásával, amelyek idegen nyelvre történő átültetése több fordítójának is nehézséget okozott. Mintha még az általa használt nyelvben is tükrözni kívánta volna azt a buddhista tanítást, mely minden létező egymással való kölcsönös összefüggéséről szól. Abszolút kötelezettség volt számára a nyelvvel való gondos, átérző és elővigyázatos bánás, s az igyekezet a valóság mindig újra történő megfogalmazására.

E komolyság ellenére is, amely nem tűrt semmiféle hanyagságot, Govinda Láma derűs ember volt. Eszménye „nem a világtól való menekülés szentsége, hanem a világot átlátó megvilágosodás" volt, „amelyben megszűnik a nirvána és samsára közötti ellentét." (Idézet Govinda 1982 szeptember 13-i keltezésu leveléből.) Az életet minden ízében élvezni tudta - lett légyen az akár egy olasz étteremben felszolgált pizza, akár a közértből hozott amerikai jégkrém, vagy kedvenc indiai ételeinek egyike. Lebilincselő volt megfigyelni őt, ahogyan étkezett.

Sem az élénk beszélgetés, sem a vicces megjegyzések, sem a társasági konvenció nem tudta őt a teljes figyelemmel történő evéstől eltéríteni. Ilyenkor egész figyelmével a tányérjára meredt, s teljesen elmerült e tevékenységben; olyan benyomást keltett, mintha egy láthatatlan burok vette volna őt körül, amelyben szinte eggyé vált az ételével.

Sohasem fogom elfelejteni azt a beszélgetést, amely mintegy mellékesen esett meg közöttünk, amikor festés közben figyeltem őt. Valamiféle utalást tettem arra, hogy szívesen megpróbálnék úgy festeni, mint ő. Erre legnagyobb meglepetésemre rendkívül indulatosan reagált (röviddel azelott súlyos betegségen esett át, úgyhogy még meglehetősen le volt gyengülve). Sohase próbáljak utánozni másokat, mondta nekem nyomatékosan, sem a festésben, sem a tanításban — miután abban az időben már engedélyezte számomra, hogy tanítsak. Meg kell találnom a saját stílusomat, mondta, amelyben közvetlenül és direkt módon tudok megnyilvánulni. Ez azonban nem lehetséges, ha az ember bárkit, vagy bármit is utánoz.

Govinda elutasította az utánzás minden formáját. Újra meg újra hangsúlyozta, hogy nem akar belőlünk kis tibetieket faragni. Amikor először hallottam tőle ezt kijelenteni, nagyon meg voltam lepődve. Hiszen saját fülemmel hallottam, mekkora odaadással és lelkesedéssel, s milyen hallatlan tisztelettel beszélt előadásain Tibet örökségéről és vallási kultúrájáról. Sokáig tartott, amíg megértettem, miért figyelmeztet bennünket visszatérő nyomatékossággal arra, hogy nekünk itt, ma nyugaton meg kell találnunk a korunknak megfelelő saját utunkat. Ez semmi esetre sem az évezredes Dharma elvetését jelentette, hiszen azt Govinda mindig a leghitelesebb formájában igyekezett felkutatni és továbbadni. Követelése inkább arra irányult, hogy ne tapadjunk hozzá a mellékes, kultúra- és korszakfüggő díszítményekhez, amelyeket valamennyi korábbi kultúrában is csak arra használtak, hogy ott nyúljanak az emberek hóna alá az időtlen Dharma megértésére irányuló erőfeszítésükben, ahol éppen állnak. Pontosan ebben áll ugyanis az a munka, amit újra meg újra el kell végezni. Mi magunk sem pihenhetünk meg ennek során elődeink babérjain, hanem mindig újra meg kell próbálnunk a hagyományt saját szemünkkel nézni, és el kell érnünk, hogy az saját tapasztalatunkká váljon. Ez azonban akkor sikerülhet csak, ha szívünkre vesszük Goethe szavait: „Atyáid örökségét előbb meg kell szerezned ahhoz, hogy birtokba vehesd."

Miért nem elegendő az, hogy hittel eltelve, változatlan formában átvegyük a tiszteletreméltó ősi tradíciót, s megőrizzük annak szertartásait és szokásait? Nem azért, mintha azok hibásak vagy tökéletlenek volnának, vagy valamiféle "újabb" és "fejlettebb" felismerésekkel kellene azokat kiegészíteni. A valódi ok abban rejlik, hogy e tradíció csak akkor marad igaz és önmagához hű, ha követői saját életkörülményeik között ismerik fel annak igazságát. Ezek az életkörülmények azonban nemcsak az egyes korszakok során, hanem kultúráról kultúrára is változnak. S e változásokkal éppúgy számolnunk kell, mint egyéni utunk sajátosságaival. Ez azt jelenti, hogy valódi szellemi tapasztalásokra kizárólag akkor tehetünk szert, ha ezek saját, korszak- és kultúrafüggő tudatunkban játszódnak le. A puszta külsődleges végrehajtás nem elegendő. Ezek idővel mind formákká merevednek, amelyek mögött mind kevésbé ismerhető föl lényünk legmélyét átalakító eredeti varázsuk. 

A hagyomány csak olyan emberekben marad élő, akik itt és most megtapasztalták annak átváltoztató erejét. Csak az ilyen személyes tapasztalás alapján lehetséges a Buddha tanát is életben tartani, úgy, hogy az az emberek szívét mindig teljesen újként érintse meg. 

Ezért elengedhetetlen, hogy intenzíven érzékeljük magunk körül az életet a maga teljes aktualitásában, s bevonjuk azt saját vallásgyakorlatunkba, ahelyett, hogy megpróbálnánk azt mintegy zárójelbe tenni, s helyette valamiféle szent tradíció "tiszta" megőrzésére törekednénk. Hiszen szellemi vakságunk éppen samsára és nirvána e szétválasztásában áll: abbéli hitünkben, hogy a megvilágosodást valahol másutt találhatjuk meg, mint itt és most, önmagunkban.

Jóllehet Govinda Láma már magas kort ért meg, amikor megismertem, sohasem keltette idős ember benyomását. Önfeledt fogékonysága gyakran inkább egyfajta gyermeki vonást kölcsönzött neki. Nem igyekezett a világmindenség összes titkát tudó bölcs ember szerepében tetszelegni. Sokkal jellemzőbb volt rá az állandó igyekezet az újabb és újabb titkok fölfedezésére. Amikor "A Ji King belső struktúrája" című könyvét írta, a következőképpen vélekedett róla: „A Ji Kingem erőteljesen halad. Olyan, mint egy izgalmas regény, amit ha egyszer elkezd az ember, nem tudja többé letenni … Sohasem látom azonban előre, hogy még mi minden fog ezzel kapcsolatban felötleni bennem; olyan az egész, mint egy felfedezőút." (Idézet Govinda 1978 november 5-i keltezésű leveléből.)

Ami azonban engem a Govinda Lámával való találkozás során a leginkább meggyőzött, az az a mód volt, ahogyan a Dharmát élte. Számára a buddhizmus nemcsak élete egyik kérdése volt, hanem életstílus, amely egész életét áthatotta. A Dharma iránti puszta tudományos érdeklődést nem tartotta kielégítőnek, jóllehet egyike volt kora nagy tudósainak. A Dharma határozta meg egész életét. Ez sugárzott belőle, s valóban életre kelt benne. Nemcsak recitálta minden nap a Karaníja-métta-szuttát, amit az Árya Maitreya Mandala rendi szertartásának állandó részévé tett, hanem cselekedeteiben is annak szavait követte. S valóban tettre kész, egyenes, büszkeségtől mentes és tapintatos ember volt. Szerény volt és megelégedett; nem sürgölődött, noha okos volt, s nem voltak nagy igényei.

Ha azt akarjuk, hogy a Dharma itt Magyarországon is szilárd gyökeret eresszen, csak akkor fog ez sikerülni, ha mi magunk is életstílusunkká tudjuk tenni azt, és át tudjuk hatni vele egész életünket.

Fordította: Lílávadzsra