Ülési szabadság

(Párna és huzat, avagy egy 12 évvel ezelőtti elvonulás emlékei.)

Ülök a bordó párnámon a huzatban, fejem tetejéig bebugyolálva, a rám szabott terület falatnyi, talán 1 négyzetméter lehet. Ücsörgök, s közben nézem a falat, az is néz engem. Kölcsönös bizalmatlansággal méregetjük egymást.

Nekem a bejárat közelében jutott hely, a jeges szél a nyitott ajtón srégen vág be, a pokrócok vesémet, hátamat védik, a cúg néha dermesztő, ezért ilyenkor még a fejemet is beburkolom, alóla kandikálok ki meredten. (A szó szoros és átvitt értelmében szélre kerültem.)

A légzésem figyelem, mások kaszináznak. Tálkájukban víz, vagy épp egy színes felületet bámulnak szakadatlan. (Illetve majd megszakadnak belé.) 40 percig mozdulatlanná dermedve, egyenes tartással, csak a gerinc természetes görbületét megtartva, zsibbadó lábbal igyekszem tartani magam.

"Ülési szabadságon vagyok."

Kivettem egy hetet az évi rendes terhére, eljöttem ide, az Isten háta mögé, a legközelebbi lakott helytől is több kilométerre, az erdő közepére.

A körülmények ideálisak. Kitartóan fúj a viharos bakonyi szél, eső veri az amúgy több helyen lyukas pajta tetejét. A természet megmutatja erejét, egy hete még 32 fokos kánikula volt, most meg tízegynéhány fokokat mérnek. Melegvíz csak mértékkel használható, a budi falusi, ébresztő fél ötkor.

Ráadásul mindezt szótlanul kell tűrnöm, fegyelmezetten, zúgolódás nélkül. A hallgatási fogadalom köt, hallgass a nevem. Te most ülsz, maradj hát veszteg.

Makacsul figyelek a lélegzetemre, sasolom, hogy orrlukamon miként áramlik a kissé dohos tanyasi levegő. Köhögés, társaim mocorgása, a hely tulajának kinti szöszmötölése teszik „zajossá” az életem, no meg a mögöttem sétálgató mestereim párducléptei. Ők jótékony figyelemmel veszik elejét a tartáshibáknak, ha ugyanis testem bármely okból előregörnyedne, akkor hosszú botjukkal megkocogtatják a hátam (talán innen erednek a hátra húzódik, meg a hátulütő kifejezések).

Úgy kell odafigyelnem, hogy közben nem szabad figyelnem, összpontosítanom kell akarat nélkül, elengednem magam az erre való szándék nélkül.

40 perc ülés után felállás, séta következik, 40 lépés fel s alá, ugyanazon a rövid vonalon, a rétnek ugyanabban a kicsiny terében. Az eső sokszor még ezt a szabadságot is korlátozza, bezsúfol mindenkit a pajtába. Emelem a lábam, egy-kettő, egy-kettő. Közben nézem az előttem baktató hátát, vagy a földet meredten.

Ebéd után, meg esténként félájultan zuhanok az ágyba, ami szűk, rövid, kényelmetlen, nem igazán pihentet.

Táborban vagyok, földbe szúrt zászlók jelzik a bejárható világ határait, arra való felszólítással, hogy eddig és nem tovább. (Ezt akár tűréshatárnak is nevezhetnénk.)

"Határhelyzetem nyilvánvaló, szenvedek, mint egy állat. Dehogyis, így szenvedni csak ember tud, aki ráadásul még örülhet annak, hogy ezt a létformát vehette fel, s az önként vállalt gyötrelmeket szabadon, minden kényszer nélkül vállalta magára."

Már meg vagyok világosodva, de ezt még nem veszem észre, szól a tanítói intelem. Lábam zsibbadása sem más, mint látszat, akárcsak az izületeimben feszítő érzés, a szinte kibírhatatlanságig fokozódó fájás, a megmerevedő tagok állandó mozgási kényszere.

A körülmények – mint mondtam – ideálisak. Befelé fordulni máshogy nem lehet, a rám ható ingereket el kell szegényíteni. A szavakon túllépni csak szótlanul lehetséges, itt nincs, mi elvonja a figyelmet, nincs mobil, ímél, hírek címszavakban, nincsenek fogyasztásra buzdító óriásplakátok, értekezletek, magánéleti zűrök. A világom kavalkádja kizáratott innen, szűk léttartományomból, maradnak a legszükségesebb ügyek: eszem, alszom, ürítek.

Közte meg meditálok. Háborgó tudatom csendesítem, asszociációs láncokat engedek el, még mielőtt teljesen elszabadulnának, s betöltenék a fejem. Összpontosítok, egyhegyűvé akarok válni, akár egy Rotring-ceruza, de sehogy se sikerül.

Ám mielőtt kínjaim már elviselhetetlenné fokozódnának, s a szökést fontolgatnám, egyszerre azon kapom magam, hogy a helyzetet kezdem megszokni. S észreveszem, hogy egy-egy rövidebb időre már nem a megszokott köröket futom: ez már nem ugyanaz a mókuskerék, hanem egy másik kerékvágás. (Másfél napig szórakoztatott új mókuskerekem, vagy inkább barázdahibás lemezem ugyanazzal a dallamfoszlánnyal, amelyet csak később azonosítottam Elvis Presley egyik dalának részletével, s ami így hangzott: „Fallen in love with you…”)

Majd ennek is vége, s jön valami hajszálfinom elnyugvás, hosszú, kitartó zokogás utáni hirtelen lehiggadás, két zaj közti csend, apró villanások szünetét jelentő sötét. Belső monológom ilyenkor hirtelen megszakad, a szavakon túli világot figyelem, ízlelgetem. A samatha zamata ez.

Az ülés szabadsága, az én szabadságom, párna és prána egysége. Húzatom magam vele.

Dharmabodhi