Ven. Vadzsramala: Láma Angarika Govinda (1898. május 17- 1985. január 14)

Alig akad olyan buddhista Nyugaton, aki ne ismerné Láma Anagarika Govinda híres művét, a Fehér felhők útját. Sokak számára olyan inspirációt jelentett, hogy ennek nyomán a Buddha útjára léptek. Én magam sem tudtam kivonni magam, immár több mint negyven éve, a régi Tibetben tett zarándoklat leírásának e csodája alól. Ennek az ősi kultúrának a belső világába ragad el bennünket, szemben Heinrich Harrer Hét év Tibetben-jével. Govinda szavai felidézik Caparang elhagyott templomai műalkotásainak szépségét, betekintést engednek a gyakorló komolyságába és odaadásába, és visszatükrözik azt a mély tiszteletet, melyet tanítói és azok bölcsessége iránt egész életében mutatott.

Govinda arra termett, hogy felébressze a Nyugat érdeklődését a tibeti buddhizmus iránt. Ernst Lothar Hoffmann néven két világ között nő fel, egy szász gyáros, August Hoffmann és egy német-bolíviai anya, Lolita Braun második fiúgyermeként. Miután édesanyja 1901-ben belehal legkisebb fia világrahozatalába, a kis Ernst-Lothart bátyjával, Oscarral együtt háromnyelvűnek nevelik: nagynénje Matilde spanyolul, az ő férje, Ernst Otto Francke németül, a nagymama Hélène du Soubiron pedig franciául beszél velük. A bolíviai Andok hófödte csúcsairól, a fennsíkon tett hatalmas utazásokról, és dédapjának, Otto Philipp Braun de Montenegronak Simon Bolivar oldalán, a függetlenségi háborúban végrehajtott hőstetteiről szóló történetek felkeltik a gyermekben édesanyja szülőföldjére való vágyódást, és azt a kívánságot, hogy a családi hagyománynak megfelelően bányamérnöknek tanuljon. 

Végül azonban másként alakul: Bad Berkában a pedagógiumban klasszikus képzésben részesül, sokféle inger éri, és fölismeri, hogy „kevésbé a föld mélységei, mint inkább a szellem mélységei” érdeklik. 16 évesen kezdi meg „a valóság kutatásá”-nak tekintett filozófiai, és a nagy világvallásokra vonatkozó tanulmányait. A kereszténység, az iszlám és a buddhizmus összehasonlításával kívánja megtalálni a saját vallását, „mert nem tűnt értelmesnek látatlanul elfogadnom egy hitet, pusztán azért, mert az elődeim azt követték”. Kezdetben még „többé-kevésbé meggyőződve a kereszténység fölényéről” fölismeri, hogy „a buddhizmus az egyetlen vallás, amit követni tudok”. Ez a tanulmány – amely 1920-ban Grundgedanken des Buddhismus und ihr Verhältnis zur Gottesidee (A buddhizmus alapgondolatai és azok viszonya az Istenről alkotott elképzeléshez) címen jelent meg, és néhány év múlva japán nyelvre is lefordították – teljességgel megváltoztatja a fiatalember világképét. Innentől kezdve életét a Buddha-Dharma tanulmányozásának és gyakorlásának szenteli.

A Freiburg im Breisgau egyetemén filozófiát, pszichológiát és régészetet hallgató diákot a nápolyi egyetemen a burmai király ajándékaként rendelkezésre álló Páli kánon a svájci Ticino kantonon keresztül Olaszországba vonzza, ahol az olasz és angol mellett páli nyelvet tanul, és barátjával, Earl Henry Brewsterrel a Satipatthana Sutta útmutatásai szerint meditálni kezd. Capri szigetén csatlakozik az ott élő művészkolóniához, festeni kezd, és régészeti tanulmányai keretében a római székhelyű Német Régészeti Intézet ösztöndíjával a Földközi-tengeri térség ókori halomsírjait, Szardínia szigetén a nurági építményeket, Máltán a hipogeum földalatti templomegyüttesét kutatja, majd egy évig arabul tanulva beutazza Észak-Afrikát Marokkótól Egyiptomig.

1928-ban hajóval útra kel Ceylon szigetére, és csatlakozik a Nyánatiloka Maháthéra vezette nyugati bhikkhuk kis csoportjához. Nyánatiloka a fiatal keresőnek a buddhista körökben inkább szokatlannak számító „Govinda” nevet adja, melyet a fiatal brahmacsári szívesen fogad, „mert az a Buddha neve volt az egyik korábbi létesülésében”. 1929-ben Govinda elkíséri tanítóját Burmára, ahol magára ölti az anagárikák – az otthontalanságba távozott vándorok – sárga köntösét, Nyánatiloka útmutatásai alapján elkezdi tanulmányozni az Abhidhammát, s hamarosan olyan látványosan és meggyőzően ért hozzá, hogy a Patnai Egyetem meghívja vendégelőadónak. Előadásainak átdolgozott változata 1939-ben könyv formájában is megjelenik: The Psychological Attitude of Early Buddhist Philosophy, majd 1962-ben németül: Die psychologische Haltung der frühbuddhistischen Philosophie (A korabuddhista filozófia lélektani attitűdje^[1]).

A páli hagyomány tisztaságától elragadtatva és inspirálva 1931-ben Dardzsilingbe utazik egy konferenciára, azzal a gondolattal, hogy „alkalmam nyílik felmutatni a Buddha tanításának tisztaságát, ahogyan az Ceylonban fennmaradt, s terjeszthetem üzenetét egy olyan országban, ahol a Buddha-Dharma démonimádó és mágikus hiedelmeken alapuló rendszerré fajzott el”^[2]. Ez volt ugyanis akkoriban a tibeti buddhizmus bevett megítélése Nyugaton és a théraváda-országokban. Govinda láma maradandó érdeme, hogy leleplezte e nézet téves voltát, és kaput nyitott a Nyugat számára a tibeti buddhizmus felé.

Az eredeti szándékát azonban keresztülhúzza a valósággal való találkozás. Egy hóvihar bezárja a Dardzsiling melletti Ghúmba, a Jiga Csöling kolostorba, így közvetlen közelről tapasztalja meg a templom sűrű atmoszféráját, a szerzetesek mély odaadását, és az apát, Tomo Gese Rinpocse (A rinpocse szobra balra) lenyűgöző jóságát, tudását és bölcsességét. Ő lesz Govinda első guruja Tibetben. Egy tibeti mestertől szokatlan módon a jövőre irányuló buddhizmus jelentőségére hívja fel a figyelmét nyugati tanítványának, amely megszabadulva a történelmileg meghatározott politikai konfliktusok és a kulturális folklór ballasztjától, minden iskola hiteles hagyományára támaszkodik. Az egyik idősebb szerzetes, Kacsenla tanítja Govindát tibeti nyelvre, így nemsokára már nemcsak az írott nyelvet érti, hanem mind jobban képes megértetni is magát. Eredeti szövegeket tanulmányoz, másol és fordít. A vadzsrajána képi világa elbűvöli benne a művészt, megtapasztalja harmóniáját és szépségét a műalkotásokban és átváltoztató erejét a meditációban. Belemerül a tantrikus vizualizáció gyakorlásába, amely bevonja az egész embert – a test, beszéd és tudat szintjén egyaránt –, és a fölébredés sokrétű aspektusait közvetlenül és szemléletesen átélhetővé teszi, mélyreható átalakulást téve lehetővé.

Ugyanilyen mély odaadás és tisztelet fűzi Govindát a két további mesteréhez, akikkel ezekben az években találkozik: Adzso Repa Rinpocséhez, a VIII. században élt Dómbí Héruka sziddha mély benyomást keltő tulkujához, a Csumbi-völgyi kagyü kolostor, Ce Csöling apátjához, aki első találkozásuk idején már 84 éves, valamint Lotho Gyalbo Rinpocséhoz, aki a szakja-, a kagyü és a nyingma hagyományvonalnak egyaránt része. Mindketten előrelátó, a társadalmi normákon túllépő tanítók. A tantrikus gyakorlás mélyreható megértését ruházzák át Govindára, s kevéssé helyeznek hangsúlyt a külsőségekre és a puszta szertartásokra.

Govinda társadalmi szerepet is vállal: síkraszáll egy International Buddhist University Association (Nemzetközi Buddhista Egyetemi Társaság) létrehozásáért, 1933-ban pedig tanítója kívánságára megalapítja az eredetileg tanító rendnek tervezett Árja Maitréja Mandalát, melynek arculatát az a Maitréja bódhiszattva határozza meg, akire valamennyi buddhista iskola az eljövendő Buddhaként tekint. 1980 áprilisában így ír Nyánaponikának: „A különböző hagyományok mindegyike kidolgozta a Dharma egy sajátos aspektusát, és nagyot alkotott abban. Mindegyiktől tanulnunk kell.” Ezt a meggyőződését követi maga is, és tanítványaitól is elvárja, hogy tanulmányozzák valamennyi hagyományt, mert azok jellegzetességei csak az összbuddhista hagyomány hátteréből érthetőek meg és becsülhető az értékük. Újra meg újra hangsúlyozza, mennyire fontos a Dharma-praxis három eleme: a felelősségteljes, etikus cselekvés a mindennapokban, a bölcsesség kibontakoztatása a tanulás, és a fölébredés megvalósítása a meditáció révén, és ennek megfelelően él. 

                                                     Adzso Repa Rinpocse

Utánozhatatlan lelkiismeretességgel és odaadással tanulmányoz és lát el magyarázatokkal buddhista szövegeket, naponta több órát tölt meditációval, s együttérzően, támogatóan, érdeklődéssel és szinte korlátlan türelemmel tanítja tanítványait. Emlékszem a látogatásainkra a kaliforniai Mill Valley-beli kis házában, ahol élete utolsó éveit töltötte. Mindig a tolószékében ülve vár bennünket az ajtóban, és legelőször is a hogylétünk felől érdeklődik. Legközelebbi tanítványait folyvást bátorítja, hogy tanítói tevékenységükben találják meg saját stílusukat, és a hallgatóság szükségleteire figyeljenek ahelyett, hogy a hagyományos koncepciókhoz ragaszkodnának. Fél évvel a halála előtt, 1984 júniusában ezt írja még Nyánaponikának: „Mindegy, melyik hagyományhoz, iskolához tartozunk, a lényeg az, hogy minden ember felé 

szeretettel és jóindulattal forduljunk, és állandóan szem előtt tartsuk a buddhaság nagy célját.”

1932-től végigjárja Ladakhot és az indotibeti határvidék fennsíkjait, a „kék tavak, arany- és rézszínű hegyek, zöld völgyek és tágas sztyeppék földjét”. Vázlattömbje mindenhová elkíséri. A Pangong-tónál keletkeznek legismertebb képei, és utazásairól a 84 sziddháról – „a misztikus ösvény mesterei”-ről – kődörzsöléses technikával készült lenyomatokkal, valamint azzal a kényszerítő erejű vággyal tér vissza, hogy felkereshesse a nyugat-tibeti Guge királyság elhagyott fővárosa, Caparang templomait, láthassa és lehetőség szerint dokumentálhassa az Atísa és a tehetséges fordító Rincsen Szangpo korából származó műalkotásokat.

A világpolitika történései azonban nem tartják tiszteletben azt az embert, aki valójában világpolgár. Jóllehet már régóta brit útlevele van, az indiai függetlenségi mozgalom szimpatizánsaként a britek internálótáboraiba kerül, először Ahmednagarba, majd 1941-ben Dehra Dunba. Itt öt nélkülözésekkel teli évet tölt, amit Anna Habermann, a nevelőanyja támogatása nélkül – aki 1929-ben követte őt Capriról Ceylonba, majd azután Szikkimbe – bizonyára nem élt volna túl. Barátsága a tiszteletreméltó Nyánaponikával, aki megosztja vele barakkját a tábor „náciellenes szárnyában”, enyhíti csak valamelyest a fogságot. Itt keletkezik az Árja Maitréja Mandala púdzsája, melyet a két barát naponta végrehajt. Álma, hogy Tibetbe utazzék, elsüllyed az indiai függetlenségi mozgalom zűrzavarában.

A táborból történt elbocsátását követően mindent feltesz arra, hogy előteremtse az utazás anyagi feltételeit. Azzal azonban, hogy guruja szőlőföldjére, Tibet területére léphessen, meg kell hogy várja az indiai függetlenségi nyilatkozatot 1947-ben. Ezt az oly sokáig vágyott nyugat-tibeti expedíciót (1947-49), melyet a Fehér felhők útjában olyan romantikusan örökít meg, valójában végtelenül sok nélkülözés jellemzi, amire a könyv csak nagyon óvatosan utal. Caparang templomaiban – a jómódú párszi családból származó fotográfus- és művésznővel, Li Gótamíval együtt, akivel az útrakelés előtt összeházasodtak – fáradságos aprómunkával másolja le a X. századi templom jó állapotban megmaradt falfestményeit, és színmintákat vesz, hogy egy napon majd hozzáférhetővé tegye ezeket a képeket a nyilvánosság számára.

Mire 1949-ben visszatér Indiába, minden megtakarítását felélte, így újrakezdődik a túlélésért folytatott küzdelem. A legkeserűbb szegénység évei következnek. Az élet csak akkor válik könnyebbé, amikor 1955-ben W. Y. Evans-Wentz átruházza rá Almora fölött elterülő Kasar Devi Asram elnevezésű birtokát, melyet még a harmincas években szerzett. Ebben a csodálatosan szép környezetben, ahol a Himalája hófödte láncaira nyílik kilátás, keletkezik jegyzeteiből, elmélkedéseiből és vizualizációs tapasztalataiból a Grundlagen tibetischer Mystik (A tibeti misztika alapjai). Szerencsére Max Rascher személyében nagyvonalú kiadóra akad, aki jutalékának megelőlegezésével lehetővé teszi a könyv elkészítését (1956).

Nemsokára a hippinemzedék fiataljai zarándokolnak az élet értelme után kutatva Almorába, és Govinda láma délutánonként tanításokat ad nekik. Közöttük olyan ismert nevek is, mint Robert Thurman és Jeffrey Miller (Surya Das). Thurman 2005-ben a Fehér felhők útja új angol nyelvű kiadása alkalmából írt előszavában így nyilatkozik: “Láma Anagarika Govinda kétségkívül egyike volt a XX. század nagy nyugati elméinek, s ama csoport tagjaként kell tekintsük őt, amelyhez Einstein, Heisenberg, Wittgenstein, Szolzsenyicin, Gandhi és a Dalai Láma tartozik. (…) Láma Govinda volt az első nyugati tudós, felfedező, kísérletező és gyakorló, aki a radikális individualizmust a buddhista hagyomány szívében élte át és juttatta kifejezésre.”

Harminc év után, 1960-ban lép Govinda ismét európai földre, hogy Olaszországban egy konferencián beszéljen „Az imáról a buddhizmusban”, és megérintik azok a hatalmas változások, amelyekkel szembesül. Fölkeresi Angliát, Hollandiát, Németországot és Svájcot. 1965-től kezdve szerte a világból kap meghívásokat, és körbeutazza a Földet. Intenzív tanítási tevékenységbe kezd egyetemeken és buddhista társaságokban az Egyesült Államokban, Európában, Dél-Afrikában, Szingapúrban és Japánban. Az Egyesült Államokban hamarosan személyes barátság fűzi más buddhista tanítókhoz, így Szuzuki rósihoz vagy Tarthang tulkuhoz, aki Tibetből menekülését követően erőinek teljes bevetésével és fáradhatatlan szorgalommal felépít Berkeleyben egy nyingma központot, így próbálva megőrizni a nyingma hagyomány értékeit az emigrációban.

Govinda láma, aki a tibeti buddhizmust és a saját guruit mélységesen becsüli és tiszteli, már korán felismeri, hogy a Buddha-Dharma itt Nyugaton több kell legyen, mint az ázsiai szertartások és szokások puszta utánzata. Meggyőződése, hogy a buddhizmusnak saját arcra és mindenekelőtt saját nyelvre van szüksége ahhoz, hogy meghonosodhasson Nyugaton. Bölcs előrelátással lelkére köti tanítványainak, hogy ne váljanak függővé Ázsia történelmi, politikai és szociális feltételektől befolyásolt iskoláitól, és rámutat arra, hogy a Dharma nyugatra és a XXI. századba történő átviteléhez a gyökerek felidézése, és egy elfogulatlan, tiszta rálátás szükséges annak sokrétű elágazásaira. Ebben a Buddha eredeti tanításainak ismerete éppúgy fontos, mint az indiai mesterek műveinek tanulmányozása, mert csak így tud a Dharma a maga teljességgében, mint egy sokfelületű csiszolt gyémánt megjelenni, és lehet azt valóban megérteni.

Amikor 1959-ben végbemegy Tibetben a kínai megszállás katasztrófája, Govinda elhatározza, hogy megörökíti visszaemlékezéseit Himalájabeli útjairól annak érdekében, hogy kaput nyisson a világ számára erre a mindezidáig elzárt országra és annak vallási kultúrájára. Szellemi önéletrajzával, a Fehér felhők útjával, amely bemutatja élete végéig tartó zarándoklatait a világok között, egyik napról a másikra ismert lesz. Sok ember számára híddá válik Kelet és Nyugat között, és ezzel rácáfol Rudyard Kipling képtelen állítására: „East is East, and West is West, and never the twain shall meet“ (a Kelet az Kelet, a Nyugat az Nyugat, a kettő soha nem fog találkozni). Gondolatainak, elképzeléseinek és meggyőződéseinek egy része mára közkinccsé vált. Az egyes hagyományok egymástól való elhatároltsága érezhetően csökkent. Képviselőik nyitott tudattal találkoznak egymással, készek egymástól tanulni, miközben megőrzik a saját hagyományukat, mert érzékenyebbé váltak arra, ami közös bennük, ugyanakkor arra is, ami különbözik.

A hetvenes évek végén nehézkessé válik számára az élet a félreeső és akkortájt még csak gyalogszerrel megközelíthető Kasar Devi Asramban (Az asram képe a baloldalon). A San Francisco Zen Központ meghívására utolsó életéveit a San Francisco melletti Mill Valleyben tölti. Itt egészen haláláig fáradhatatlanul munkálkodik: leveleket, cikkeket ír, fest, befejez tanulmányokat, mint például a The Inner Structure of the I Ching (A Ji csing belső struktúrája), amelyen már évtizedek óta dolgozik. Gyakran meglátogatják itt régi barátai – mint Alan Watts és John Blofeld –, valamit tanítványai az Árja Maitréja Mandalából. Látogatókat fogad: Fritjof Caprát, Peter Matthiessent, Claudio Naranjot. Határtalan odaadással teljesíti guruja megbízását: feltárni a vadzsrajána mélységeit a nyugati emberek számára.

Minden találkozásunkban megérintett a bölcsessége és szívből jövő embersége, a legmélyebb benyomást azonban az tette rám, ahogyan élt. Személyes tanítványaként sok időt töltöttem a közelében, és hiteles mesterként tapasztaltam meg őt, olyanként, aki azt, amit tanított, tökéletes éberséggel élte is. A napjait a tanulmányok, meditációs praxisa, fáradhatatlan írás és mély beszélgetések töltötték ki, melyek minden látogatójára inspirálólag hatottak. Még ha újabb kutatások egyes állításait időközben kiegészítették is, mégiscsak Govinda láma érdeme, hogy felnyitotta a nyugati világ szemét a buddhista bölcsesség kincseire. Rajtunk múlik, hogy folytassuk a művét, és a magokat, amelyeket elvetett, ápoljuk, gondozzuk, hogy szárba szökhessenek és virágba borulhassanak.

^[1]  Magyarországon az Orient Press Kft. adta ki 1992-ben, Takács László fordításában. (A szerk.)

^[2]  Horváth Erzsébet fordítása. Láma Anagarika Govinda: Fehér felhők útja. Egy buddhista zarándok Tibetben. Filosz, Budapest 2009. 31. old.

Forrás: Dharma folyóirat, 20. szám, 2018