Fények Világosváron

Most sötét van kint a templom körül, bent púdzsát tartunk, az Arya Maitréja Mandala, így a Buddhista Misszió központi szertartását. Az este beállta után mindannyian kimegyünk a sötétbe, a Béke Sztúpához, ehhez az életfát is magába foglaló 24 méter magas szent építményhez.

Világosvár a tisztás neve, melyre a sztúpa melletti templom épült a Kovácsi-hegy tetején, Zalaszántó, vagy ahogy az első források említik, Samtow közelében vagyunk. Nomen est omen, Világosvár neve a fényt és persze magyarul a várakozást is prezentálja, mintha azt mondaná, a világosság várna ránk. (És benne van az egész világ is.)

A púdzsában Maítréja Buddhát, tibetiül Dzsampát hívjuk meg: mint tudjuk, ő lesz az eljövendő Buddha. Őrá várunk, őreá, aki még a Tusita mennyországban, a Megelégedettség birodalmában, a dévák vagy istenek egében tartózkodik, azon a helyen, amely földi születése előtt Sákjamuni Buddha lakhelyéül is szolgált. Ott másként múlik az idő, úgy tartják, hogy lakóinak egy napja alatt a Földön négyszáz év is eltelik. Ráadásul az ő életük mennyei-léptékben mérve is hosszú, négyezer Tusita-esztendő. 12 hónappal és 30 napos hónapokkal számolva ez 576 millió földi év: azon a helyen a mi mércénkkel mérve valóban állni látszék az idő.

A szertartáson résztvevők kinyilvánítják, hogy várják Maítréját. Azt a fényt és világosságot, ami eloszlatja a tudat homályát, ami a szeretet és együtt érző kedvesség lángjaként melegséget visz a szívbe. A pudzsában az oltárról levett gyertya fénye vándorol el mindenkihez. 

Dákinik és dákák (khandromák, és khandrók) egyenként adják oda mindenkinek a meggyújtott mécseseket, közben folyamatosan szól a mantra: Máítrí, máitrí, máhámáitrí, ápárámitájur máitrí, máitrí, máitrí, táthágátájé szváhá. A nemes gyülekezetet a Drikung Kagyü és a AMM tanítói és tanítványai, két szangha tagjai alkotják, közös tehát ma ez a közösség.

A mécsesek egy szempillantásnyi idő alatt eljutnak mindenkihez, a púdzsa folytatódik. Majd elhangzik a záró ima:

„Miként az elemek, a föld, víz, tűz, levegő, a legkülönbözőbb módon szolgálják a határtalan mindenség lényeinek javát; olyképpen kívánjuk mi is szolgálni végtelen mindenség lényeinek javát mindaddig, amíg valamennyien el nem érik a szabadulást.

Valamennyi tökéletesség: az adakozókedv, jó szándék, önzetlenség, bölcsesség, tetterő, türelem, igazságosság, határozottság, felebaráti szeretet és higgadtság gyakorlásával óh, bárcsak elérnénk a Legmagasabb Budhaságot!

Hozzon a mi életünk jó gyümölcsöt! Bárcsak a javunkra szolgálna, hogy embernek születtünk!

Bár képesek lennénk mind, Magasztosnak lányai, fiai a tökéletes munkálkodásra, együttérzésből a világ iránt, istenek, emberek javára üdvére!”

Miután az utolsó hangfoszlányok is eloszlanak a teremben, az egybegyűltek szedelőzködni kezdenek, felveszik lábbelijüket és kezükben a – szél miatt kicsit reszketeg, mégis ki nem húnyó – lángokkal elindulnak a sztúpához. A hűvös szeptember végi estén a fák feketén tornyosulnak körénk.

A sötétben mégsem kell vakon tapogatóznunk: a tisztás közepén jól látszik a torony fehérsége, ami átüt a feketeségen, jelzi nekünk az irányt. A fények – szentjánosbogarak, léleklángok, életszikrák – a sokaságban összeadódnak, pontjaik vonalakká válnak, a két szangha vonalai közös utat jelölnek ki.

Felettünk az ég tágassága: az egész nap erősen fújó, késő délutánra viszont már csillapuló szél tisztára seperte a mennyboltot. A Tejút és a miriádnyi csillag mintha közelebb hajolt volna a Földhöz, hogy megnézze mi zajlik alant.

A sokaságban állva az ember úgy érzi: megáll az idő, az égen néma, vagy inkább igenis beszédes, álló csillagok. Valóban nem némák, jól kivehető mormogásukkal azt üzenik, hogy a Földön nemcsak te meg én vagyok, nemcsak mi meg ők vagyunk. Azt üzenik, hogy Földön és az egekben mi egyek vagyunk. Azt is súgják, hogy csak a sötétben botorkálnánk, ha ők nem fénylenének nekünk fentről és ha nem lenne mécses a kezünkben, amivel így közösen világítjuk meg a sztúpát, a végességével a végtelenbe nyúló tornyot. Égnek a mécsesek, fényük az égig ér. Az idő állni látszék, a gyémántszekér (vadzsrajána) halad.

Emlékeim szerint ily módon teremtődött várt és nemvárt világosság a világnak abban a szegletében, amit Világosvárnak neveznek. Megesett mindez 2018. szeptember 29-én a Föld-Kutya évében, vagy máshogy mondva 2145-ben, a 8. tibeti holdhónap 20. napján.

Dharmabodhi Siposs Zoltán