Sita Vajramati: Nyugati gondolkodási minták és személyiségstruktúrák – kihívás a buddhista tanítók és tanítványok számára

Ha nyugati emberek tanulmányozzák a buddhizmust, természetes, hogy a saját kulturális szűrőjükön keresztül fogják értelmezni a szavakat és fogalmakat. A buddhista fogalmak azonban egy nagyon különböző keleti kulturális és filozófiai háttérből származnak, melyet itt Nyugaton nehezen értünk ösztönösen. Nem csak a fordításról van szó. Még a legjobb fordítás is félrevezethet, szándéka ellenére. Úgy véljük, ismerjük a fordításban használt szavakat, mégis meglehet, hogy nem értjük teljes egészében a jelentésüket. Nem vagyunk tudatában annak, hogy abban a gondolkodási rendszerben, amelyből származnak, mást jelentenek.

Ez nehézséget okozhat a buddhista tanítóknak és tanítványoknak, nem lévén tudatában a lehetséges félreértéseknek.

A gyakorló buddhistává válásom útján keserűen megtapasztaltam ezt, ezért alaposan tanulmányoztam mindkét rendszert annak érdekében, hogy képes legyek közvetíteni a kettő között, előmozdítandó a kölcsönös megértést. E tekintetben Govinda láma nyomdokait követem, akinek születése 120. évfordulóját ünnepeljük most.

Ma egy meditációs központ vezetője, buddhista tanító, konfliktustanácsadó, pszichoterapeuta és vezetőfejlesztő coach vagyok a svájci Schaffhausenben, immár több mint két évtizede.

Egy gondolatkísérlet

Előadásomban egy példa segítségével szeretném bemutatni, mennyire eltérhet az értelmezés a keleti-buddhista és a nyugati-keresztény gondolkodási rendszerben.

Annak érdekében, hogy saját maguk is megtapasztalhassák ezt, meghívom Önöket, hogy kövessenek egy gondolatkísérletben.

Felolvasom Őszentsége a Dalai Láma egy mondását; először csak az első részét, és arra kérem Önöket, hogy fejezzék be a megkezdett mondatot úgy, ahogy először eszükbe jut. Jegyezzék fel, hogyan folytatnák a mondat felolvasott első felét. A Dalai Láma ezt mondta:

„Nem lehetünk boldogok mások nélkül. Ezért arra kell törekednünk …”

Kérem tehát, hogy egészítsék ki a mondatot a saját szavaikkal, és írják föl maguknak, mire jutottak.

Most pedig felolvasom a mondat második részét, és kérem, vessék össze a következtetésüket a Dalai Láma javaslatával.

„Nem lehetünk boldogok mások nélkül. Ezért arra kell törekednünk, hogy képezzük a tudatunkat annak belátásában, hogy nem létezik elkülönülten.”

Most azt remélem, éppúgy meglepődtek, mint én annak idején, amikor először olvastam ezt a mondatot. Saját magamon is elvégeztem ezt a kísérletet, és tanulmányoztam a tudatom reakcióit annak érdekében, hogy rábukkanjak a nyugati gondolkodásminták mibenlétére.

Ha nem buddhista módon gondolkodom, akkor abból az állításból, hogy nem lehetek boldog mások nélkül, arra jutok, hogy ápolnom kell a kapcsolataimat.

Az a buddhista látásmód, amely a Dalai Láma mondásában megnyilatkozik, más megközelítéshez, az igazság egy mélyebb szintjére vezet el: azért nem lehetünk boldogok mások nélkül, mert emberként nem is létezünk másoktól elkülönülten.

E példán keresztül jól szemléltethetők a nyugati-keresztény és a keleti-buddhista gondolkodási rendszer különbségei.

A nyugati mintájú gondolkodásban a figyelmem kifelé irányul. Ösztönösen megvizsgálom a kapcsolati hálómat, és felteszem a kérdést, hogy van-e valahol gyengeség vagy probléma. A tudatom létrehoz valami külsőt, amivel foglalkozhat. Analitikusan elemzem a problémát, hogy megtaláljam, mit lehetne tenni a gyakorlati megoldása érdekében.

Ezzel szemben a keleti-buddhista rendszerben gondolkodva a figyelmem befelé irányul. Képeznem kell a tudatomat, hogy belássam az igazságot: emberként nem létezhetünk elkülönülten.

Itt a megközelítés az, hogy nem a problémával foglalkozunk, hanem lehatolunk annak egyetemes gyökeréig. A probléma megszüntetésére irányuló törekvés helyett elfogadjuk azt, annak érdekében, hogy mélyebb belátásra juthassunk a létezés természetét illetően.

A gyakorlati teendő a tudat képzése, aminek a végső célja, hogy az egyetemes igazsággal összhangban éljük és tapasztaljuk meg az életet.

Ez az a tanítás, amit a Dalai Láma kifejezésre juttatott ebben a mondatban: „Nem lehetünk boldogok mások nélkül, ezért képeznünk kell a tudatunkat annak belátásában, hogy nem létezik elkülönülten.”

Öt premissza

Ez az idézet öt olyan buddhista alapvetést (premisszát) tartalmaz, amelyek idegenek a nyugati gondolkodásmódtól. Ezeket fogom most egyenként bemutatni, hogy rámutassak a két rendszer különbözőségére és a félreértés veszélyeire.

1. premissza: Képeznünk kell a tudatunkat a belátáshoz

A megvilágosodás folyamatában a Buddha felismerte, hogy bármit is tapasztaljunk az életben, annak forrása a saját tudatunkban van. A tudatból ered a boldogságunk és a boldogtalanságunk egyaránt. Ez a gondolkodásmód teljességgel szokatlan a nyugati ember számára. Mi tényekben és cselekvő emberben gondolkodunk; elkülönítünk egyedi okokat, amelyeket felelősek gondolunk a cselekvő fellépésünkért. Így nem kell kiszolgáltatottnak éreznünk magunkat, hanem stratégiákat alkothatunk a probléma kezelésére. Mindezt kivetítjük egy külső forrásra.

Amikor egy nyugati ember azt hallja, hogy mindennek az oka a tudatban van, könnyen úgy érti, hogy az egyén személyesen felelős a világ minden bajáért. És ez így nyilván nem igaz. A nyugati ember dualista módon gondolkozik: vagy ez, vagy az. Alany vagy tárgy.

A kulcsszó e félreértésben a „tudat” szó, amely más értelmezéssel bír a keleti-buddhista, illetve a nyugati-keresztény gondolkodási rendszerben.

A „tudat” Nyugaton a gondolkodást, ismeretet, intellektust jelöli; a fejet, a fentet, az eszményt, a mennyet, az Istent, az elméletet, a koncepciót és az agyat asszociáljuk hozzá.

Ezzel szemben Keleten a „tudat” a valamennyi észlelésünket, érzelmünket, gondolatunkat és cselekvésünket magában foglaló közeg; amelyhez a középpontot, a szívet, az egységet, összekapcsoltságot, az egyetemességet, és minden lény legbensőbb lényegét asszociálják.

Képezni a tudatunkat tehát nem azt jelenti, hogy megtanulunk egy új elméletet, hanem hogy alapvetően megváltoztatjuk azt, ahogyan az életet tapasztaljuk, és a viselkedésünket.

Hogyan tudjuk ezt megtenni? Úgy, hogy képezzük a tudatunk azon képességét, hogy felismerje azt, ami valóban van.

2. premissza: Semmi nem létezik elkülönülten

A buddhista gondolkodás szerint nincs semmi, ami önmagában létezne. Bár gyakran úgy gondoljuk vagy érezzük, hogy különállóak vagyunk másoktól, és megpróbálunk ennek megfelelően élni, ha mélyebbre tekintünk, más belátásra jutunk.

Nem is lehetséges életben maradnunk a többi ember nélkül. Mindannyian ugyanazt a levegőt lélegezzük, ugyanazon a bolygón élünk, és szenvedünk a klímaváltozástól. A globalizáció egyre világosabban megmutatja ezt. Teljes mértékben függünk egymástól, akár akarjuk, akár nem. Nincs más választásunk, minden létezés kölcsönösen függ egymástól. Más lények által keletkezik, és más lények tartják életben. Ez az igazság érvényesül mindig és mindenütt.

3. premissza: Nem tudunk boldogok lenni, mert nem ismerjük fel a valóságot

Megfordítva: ha felismernénk, megszűnhetne a szenvedésünk. Ezért kell, hogy gyakoroljuk a tudatunkat a valóság felismerésében, a belátásban. A szenvedésünk abból ered, hogy a gondolkodásunk nincs összhangban azzal, ami valóban van. De mi az, ami valóban van? Mi a valóság vagy igazság? Itt ismét alapvető különbségek vannak a két gondolkodási rendszer között. Nyugaton az igazság ténykérdés. Az a valóságos, ami érzékszervek útján érzékelhető, és aminek a léte a tudomány empirikus módszereivel igazolható. Ha ez nem áll fenn, akkor hitbéli kérdésről van szó, amely valóság a vallás felségterületére tartozik.

A buddhizmusban a valóság vagy igazság csak szubjektív úton, a saját létezésünkbe való mély belátás révén található meg. Ez nem hit, hanem megtapasztalás kérdése. A Buddha következetesen távol tartotta magát mindenfajta metafizikai spekulációtól, és így tesz a Dalai Láma is. A megvilágosodás folyamatában a Buddha a szentiratok szerint mindentudóvá vált. Ez nem azt jelenti, hogy mindent tudott volna egy enciklopédiai tudás értelmében. A szútrák arról számolnak be, hogy szert tett a valódi tudásra három aspektus vonatkozásában.

Az első az állandótlanság valódi tudása.

Semmi sem maradandó, sem alany, sem tárgy, sem test, sem lélek, sem tudatosság. Nem létezik szubsztancia, csak dinamikus folyamat. Létezik ugyan egy folytonosság a változásban, de nem létezik egy olyan maradandó szubsztancia, amely a tárgya lenne ennek a változásnak.

A második a kölcsönös függőség valódi tudása.

Ahol ok van, ott következmény is van, és ahol következmény van, ott van ok is. Minden egymástól kölcsönös függésben létezik. A harmadik a szenvedés gyökerének valódi tudása. A szenvedés a szellemi vakságunkból ered, a valóság fel nem ismeréséből. A keleti-buddhista rendszerben felismerni a valóságot az élet alapvető törvényszerűségeinek belátását jelenti, és azt, hogy ezekkel összhangban élünk. Az az igaz és valódi, ami egyetemes érvényű; ami bármikor, bárhol, bárki által felismerhető. Ennek nincs köze az intellektuális tudáshoz. Egy ilyen alapvető törvényszerűség az egymástól való kölcsönös függőségünk, aminek következtében nem lehetünk boldogok a többi ember nélkül. És ezt, ahogy arra a Dalai Láma utal, be kell, hogy lássuk.

4. premissza: A belátást gyakorolni kell

Mit is jelent ez a belátás, felismerés? E szavakat is másként értjük a keleti-buddhista és a nyugati-keresztény gondolkodásban. A nyugati ember számára a belátás, felismerés intellektuális erőfeszítés eredménye; gondolkodás és fogalmi megértés útján történik. A keleti-buddhista rendszerben másról van szó; a fogalmi gondolkodást meghaladó mély belátásról a tudat önmagára való fókuszálásra révén. Így ébredhetünk rá a valóságra. Ez egy a teljes lényünket átalakító tapasztalás, a test, beszéd és a tudat szintjén egyaránt. A belátásnak ezt a formáját gyakorolni kell, nemcsak a buddhistáknak, de valamennyi embernek, mert modern világunkban az első megközelítésünk a fogalmi gondolkodás. Ha nem így lenne, a világ jobb hely lenne.

5. premissza: Mélyreható változás csak szellemi gyakorlás útján történhet

A nyugati ember számára ez a következtetés is nehezen érthető; számunkra a változás, változtatás nem szellemi gyakorlás, a tudatunkon való munkálkodás, hanem hatalom és politikai cselekvés kérdése.

A keleti-buddhista rendszerben a szellemi gyakorlás és a politikai cselekvés nem jelent ellentétet; ezt mutatja meg a Dalai Láma átfogó részvétele a világban. Sőt, a politikai cselekvés csak úgy tud termékeny lenni, ha összhangba kerül az élet alapvető törvényszerűségeivel és a bölcsességgel; ehhez pedig szellemi gyakorlásra van szükség.

Ha a nyugati ember nem ebben az egészleges látásmódban gondolkodik, hanem megmarad a dualista gondolkodásban, a világot szellemi gyakorlás útján megváltoztatni kívánó buddhista megközelítés irracionálisnak, egy idealisztikus álomnak tűnik számára.

Összefoglalás

Most pedig összefoglalnám a két gondolkodási modell különbségeit.

A nyugati gondolkodás dualista megközelítésen alapul. Az eredetét a kereszténység szentirata írja le. A Biblia szerint Isten megteremtette az embert, és felhatalmazta, hogy uralkodjék a földön. Ha a nyugati világba születünk – függetlenül attól, hogy hiszünk-e a Szentírásban, vagy sem –, ez a dualisztikus, teisztikus gondolkodásmód fog meghatározni bennünket. Teremtő és teremtmény, ember és természet, test és lélek, alany és tárgy ebben a gondolkodásban elválik egymástól, különálló entitás. Ez a felfogás több mint kétezer éve működik. Ez a felelős azért, hogy tőlünk különbözőként tekintünk a természeti erőforrásokra, sőt a saját testünkre is. Az alanynak a tárgyhoz való viszonyulását a nyereség, a funkcionalitás határozza meg. Az egyéni tudat kihasadt az egyetemes tudattal való egységből, és úgy tűnik, mintha különböző lenne attól.

A keleti-buddhista értelmezésben a valóságot egy állandó dinamikus folyamatként fogják fel, amelyben van folytonosság, de nincs abszolút értelemben vett kezdet és vég. Minden az átalakulás folyamatában van, statikus lény nem létezik. Innen nézve nem lehetséges dualizmus. Alany és tárgy, test és tudat, ember és természet, növények, állatok és emberek – mind a mulandó élet különböző formájú kifejeződései. A valódi létezésüket tekintve ugyanakkor nem különböznek egymástól. Ez azt jelenti, hogy semmi nem létezik elkülönülten, és semmi nem tart örökké – ez a valódi létezésük. A keleti-buddhista rendszer nem-kettős és nem teista.

Remélem, sikerült bepillantást engednem abba, hogy a keresztény-nyugati és a keleti-buddhista gondolkodás mennyire különböző logikát követ. Amikor nyugati emberként buddhista tanításokat hallunk, az ösztönös reakcióink a saját gondolkodási rendszerünkön alapul. Úgy fogjuk érteni a Buddha-Dharmát, mint puszta elméletet vagy ideológiát, amit vagy elhiszünk, vagy sem. Vagy úgy tekintünk rá, mint morális felhívásra, amelyet követnünk kell. Ez természetes, nincs okunk ítélkezni e fölött. A lényeg az, hogy a buddhista tanítók tudatában kell legyenek ennek.

Annak számára, aki beleszületett a buddhista kultúrába, a Buddha-Dharma fogalmai eleven tapasztalások. Az ő szemében a nyugati gondolkodásmód lesz puszta elmélet vagy ideológia, ami ugyanakkor a nyugati ember számára annak módja, ahogy ő éli és tapasztalja az életet.

Negatív következmények

Ha nem vagyunk tudatában ezeknek a különbségeknek, az negatív következményekkel járhat. Legrosszabb esetben épp az ellenkezője történik annak, mint ami a Buddha célja volt, nevezetesen, hogy megszabadítson bennünket a szenvedéstől. Most – közeledve előadásom végéhez – szeretném felvázolni ezt a veszélyt. Van Sántidévától – a VIII. századi buddhista mestertől – egy jól ismert idézet, amelyre gyakran hivatkoznak nyugati spirituális források: „Minden szenvedés a saját jóllétem felőli aggodalomból ered, és minden boldogság a mások jóllétéről való gondoskodásból.”

Az, aki a nyugati kereszténység dualista rendszerében szocializálódott, a nem-kettősség e buddhista tanítását erkölcsi tanításként fogja félreérteni. Arra készteti, hogy még élesebb határvonalat húzzon saját maga és mások között, még nagyobb legyen a szétválasztás, önmagát tagadja meg, és legyen erre büszke. Hogyan történhet ez meg? Ez a Nyugat sajátos történeti, kulturális és vallási feltételeinek következménye. Van a nyugati pszichének egy speciális determináltsága Jézus életéből következően, ami a tudattalan szintjén hat. Ez azt mondja: áldozd fel a saját jóllétedet mások szolgálata érdekében, és a mennyben majd elnyered jutalmad. Ez azonban nem együttérzés, hanem azonosulás a szenvedéssel.

Emiatt előfordulhat, hogy a nyugati buddhisták nem fogják megérteni Sántidéva üzenetének valódi értelmét, amely a következő: minden lényben közös, hogy vágyik a boldogságra, és egyenlő joga van arra. Ezért ne gondold magad fontosabbnak másoknál. A dualista gondolkodás alapján a nyugati ember azt hiszi, hogy az üzenet az: a többi lény fontosabb, mint én, ezért fel kell, hogy áldozzam a saját jóllétem. Megtagadva a saját szükségleteit, öntudatlanul áldozatszerepbe helyezi magát, az egóját pedig a spirituális hőssel azonosítja. Ez nem Sántidéva és a Buddhák tanítása; láthatjuk azonban, hogy a nem-kettős bölcsesség miként válhat ártalmassá a dualisztikus megközelítésben értelmezve.

A félreértés veszélyének leginkább azok vannak kitéve, akiknek a saját jólléthez való jogát semmibe vették, akiket a legkülönbözőbb módokon kizsákmányoltak és bántalmaztak, és ezért nem képesek már hinni a saját értékükben, nem tudnak úgy tekinteni magukra, mint értékes emberi lényekre.

Sok spirituális kereső itt Nyugaton szenved efféle traumatikus tapasztalatoktól. A rossz bánásmód túlélése érdekében arra kényszerültek, hogy megtagadják az érzelmeiket, ezért üresnek, kétségbeesettnek és önmaguktól elidegenedettnek élik át magukat. Ők úgy fogják érteni a fenti idézetet – ne foglalkozz a saját jólléteddel – mint felszólítást arra, hogy továbbra is elnyomják a saját szükségleteiket. Így azonban a mások jóllétéről való gondoskodásuk nem a szeretetből fakad, hanem öngyűlöletből. A buddhista tanításokban pedig ennek igazolását találják meg.

Sajnálatos módon a buddhista tanítók a keleti, de mind inkább a nyugati kultúrkörből is, kevéssé ismerik ezt a lélektani meghatározottságot és annak dinamikáját, így nem képesek elkerülni a félreértés veszélyét.

Azt kívánom mindannyiunknak, hogy a buddhista tanítók Keleten és Nyugaton, és tanítványaik legyenek tudatában ezeknek a különböző gondolkodásbeli előfeltételeknek, és tanításuk, illetve tanulmányaik során vegyék figyelembe azokat.

(Az előadás a Láma Anagarika Govinda születésének 120. évfordulója alkalmából rendezett A fehér felhők útján című ünnepségen hangzott el a zalaszántói Béke  Sztúpánál, 2018 szeptember 29-én)