Vadzsramálá: Lama Anagarika Govinda, élete és látomása a Maitreya Mandaláról
Szeretettel és tisztelettel köszöntöm
Őszentségét, a szerzetesek és apácák szangháját, tisztelt vendégeinket,
valamint a Drikung és a Maitreya Mandala összes tagját és barátját. Tavaly
emlékeztünk meg Dehra Dunban Jigten Sumgon – a Drikung rend megalapítójának –
maha-parinirvánája 800. évfordulójáról. Ma Lama Anagarika Govinda, az Arya
Maitreya Mandala rend alapítója születésének 120. évfordulóját ünnepeljük itt,
Zalaszántón.
A mai napon egy olyan ember előtt szeretném a
tiszteletemet leróni, aki megalapította, vezette és inspirálta szanghánkat, s
aki a gurum volt élete utolsó tizenkét évében. Amikor 1972-ben Frankfurtban
személyesen találkoztam Govinda lámával, „Tibet örökségéről” beszélt, az ország
és kultúrája iránti olyan szeretettel és lelkesedéssel, hogy jóllehet tele volt
a terem, meg lehetett volna hallani, ha egy tű a padlóra esik.
Ugyanígy igézte meg Lama Anagarika Govinda – a
tudós, művész, költő és szellemei mester – a Fehér felhők útja című,
legnépszerűbb könyvével olvasók ezreit szerte a világon. Azt olvasván sokakban
ébredt mély érdeklődés a tibeti buddhizmus iránt, amelyet abban az időben titok
övezett a Nyugat számára. Határtalan elkötelezettséggel teljesítette gurujának
kívánságát, és nyitotta meg az utat a vajrayana mélyebb megértése felé
Nyugaton. Ayang Rinpocse, aki Govinda láma halálakor a phowa-gyakorlatot
elvégezte, így írt róla: „Olyan volt, mint egy aranyhíd Kelet és Nyugat között,
és hatalmas tudással rendelkezett a tibeti buddhizmus és a tibeti kultúra
terén. Tökéletes gyakorló volt, és mély megvalósítást ért el.“[1]
Govinda láma egész életét a Dharma
tanulmányozásának és gyakorlásának szentelte. Felismerte a vajrayana rendkívüli
erejét, amely mély belátáshoz vezet, és erőteljes átalakító erővel bír. A három
yána mindegyikére kiterjedő széleskörű tudása és tapasztalata lehetővé tette
számára, hogy képes legyen egyedülálló módon közvetíteni ezek
egymásbafonódottságát, és ezzel a buddhista hagyomány teljességét és lényegét.
Nemcsak bölcsessége, beszédének világossága
tett az emberekre mély benyomást, hanem elsősorban személyes példája és
mélységes emberségessége. Alan Watts, aki 1968-ban a lakóhajóját kínálta fel
számára szállásul Sausalito-ban, ezt írta róla: „Lama Govinda az egyik
legbölcsebb, legnemesebb, leghiggadtabb és legtanultabb ember, akit csak
ismerek. Sajnálom, hogy Amerikában tett rövid látogatásai során oly kevés idő
adatott arra, hogy beszélgessünk, vagy csak egyszerűen együtt meditáljunk.”[2]
Egyik legközelebbi tanítványaként kiváltságos
alkalmam volt némi időt eltölteni vele. Govinda láma minden megmozdulásában
hiteles, feddhetetlen tanító volt, aki a legmagasabb rendű éberséggel élte azt,
amit tanított. Napjait intenzív tanulmányokkal, meditációval, és írással
töltötte, de szakított időt festésre, és arra is, hogy számos látogatóját és
tanítványát meghallgassa, és elbeszélgessen velük. Bámulatos volt hallgatni,
ahogyan mindig mélységes válaszokat adott, még triviális kérdésekre is.
Govinda Ernst Hoffmannként látta meg a
napvilágot 1898. május 17-én a szászországi Waldheim kisvárosában, azonban a
karma kalandokat tartogatott számára. Az Andok hatalmas fennsíkjainak és havas
csúcsainak meséin nevelkedett – bolíviai édesanyja révén –, és gyermekként
arról álmodozott, hogy visszatér ide. Amikor évtizedekkel később Ladakh és
Tibet fennsíkjait rótta, felismerte, hogy ez a zarándoklat nem más, mint
visszatérés álmai földjére, és hogy a tudat mélységeit kell hogy felfedezze
ahelyett, hogy a föld mélyét kutatná, amint azt az ősei tették Bolíviában
nemzedékeken át.
Csupán hároméves volt, amikor meghalt az
édesanyja, így anyai nagynénje nevelte fel, egy olyan családban, amelyben napi
szinten három nyelven folyt a társalgás: spanyolul, franciául és németül, s
amely széles élettapasztalatokkal rendelkezett Dél-Amerikában, Angliában és
Európában. Egy kicsi, ám annál híresebb internátusba küldték iskolába, amikor
hatéves lett, és onnantól klasszikus német neveltetésben részesült. Később egy
sor további nyelvet sajátított el: megtanult olaszul, angolul, egy kicsit
arabul, páliul, szanszkritül, burmaiul, tibetiül és valamennyire kínaiul is.
Tizenhat évesen már komoly érdeklődést
mutatott a vallások iránt, különösen az iszlámot, a hinduizmust és a
buddhizmust tanulmányozva. Tudatosan döntött úgy, hogy buddhista lesz, és
tizennyolc évesen megírta első könyvét a buddhizmusról. Az első világháború alatt behívták a német
hadseregbe, és az olasz frontra küldték, ahol tuberkulózist kapott. A háború
után régészetet, pszichológiát és filozófiát tanult, mely utóbbi számára az
igazság kutatásának eszköze volt. Nem érdekelték túlságosan „a filozófiai
rendszerek és a filozófiai gondolkodás akadémikus definíciói, annál inkább ezek
vallásos kifejeződései és megvalósításuk lehetőségei.”
1920-ban Olaszországba költözött, hogy a
betegségéből kigyógyuljon, és hogy a Nápolyi Egyetemen tanulhasson, amelynek a
sziámi király a sziámi buddhista kánon egy teljes sorozatát ajándékozta. A
nyelvi nehézségek miatt lényegében senki sem tanulmányozta ezeket a szövegeket.
Govinda azonban sziámiul tanult, hogy tanulmányozhassa a buddhista szútrákat,
és elhatározta, hogy a Capri szigetén töltött évek alatt minden héten elolvas
egy szútrát. Ezekből a szútrákból tanult meditálni: „Boldogan tanulmányoztam a
buddhista kánont. Úgy találtam, ezek igen egyértelmű útmutatásokat adnak arra
vonatkozóan, miként kell meditálni.” A hegy tetején, ahol lakott, talált egy
roppant barlangot: „A tengerre nyílott, és elég nagy volt ahhoz, hogy akár egy
hatalmas katedrálist is építhettek volna benne. Ösvény vezetett a barlang
bejáratához. Ez lett az én meditációs barlangom. Semmi más nem volt előttem,
csak a tenger végtelensége.”
Tíz évig tanult és gyakorolt így. Mindig arra
vágyott, hogy csatlakozhasson a buddhista szanghához Indiában, de meglehetősen
szegény lévén ez csak távoli lehetőségnek tűnt. 1928-ban azonban lehetősége
adódott arra, hogy mindent hátrahagyva Ceylonba utazzon a „tiszta Dharma”
nyomában. Ott töltött pár évet, a tiszteletreméltó Nyanatiloka Mahathera
irányítása alatt, aki nyugati szerzetesek számára alapított kolostort a
Polgasduwa sziget egy lagunájában. Itt kapta a „Govinda” nevet, és gyakorolt
fehér köntöst viselő brahmacari-ként. Amikor a mélyen fekvő terület trópusi hősége
megterhelővé vált számára, egy barátja hegyvidéki teaültetvényére költözött.
Itt egy házat épített. „Azonban amikor befejeztem a házat – kedves kis ház volt
két hálószobával, egy meditációs szobával és egy műteremmel –, Indiába utaztam,
és soha többé nem tértem vissza. A házat a német buddhista apácának,
Uppalavannának ajándékoztam, aki haláláig ebben élt.”
Minthogy a brahmacari Govindát az Abhidhamma
szaktekintélyének tartották, Ceylon képviselőjeként őt küldték az Összindiai
Buddhista Konferenciára Darjeeling-be 1931-ben. Szándéka szerint a Ceylonban
megőrzött tiszta buddhista tanítást kívánta ott hirdetni, a Himalájában, „ahol
a Buddha szava démonimádó és mágikus hiedelmeken alapuló rendszerré fajzott
el”. Ez volt ugyanis a tibeti buddhizmusról kialakult általános vélekedés
Nyugaton és a théraváda országokban a 20. század első felében. A véleménye
azonban hamarosan megváltozott.
Egy hóvihar elől a Ghoom-beli Yi-Gah Chöling
kolostorban talált menedéket, ahol váratlanul rátalált arra, amit hiába keresett
oly sok éven át. Minden érzékével nyitottá vált a képek, szobrok, a mélyhangú
dobokkal, kürtökkel és basszusénekkel kísért szertartások erőteljes hatásának
befogadására. Részt vesz a pujákon, és megkapja első tibeti nyelvleckéit. A
kolostorban töltött hetek során a pusztán intellektuális megközelítésként
megtapasztalt théravádától a mahayana bódhiszattva ösvénye és a vadzsrajána
felé fordul. Amikor több hét várakozást követően végül találkozik Tomo Geshe
Rinpocséval, mély benyomást tesz rá a személyiségének teljessége: a Rinpocse
maga a bizonyossága annak, “hogy itt és most megvalósíthatjuk azt, amit a szent
szövegek tanítanak – épp úgy, ahogy a Buddha idejében.”
Tomo Geshe évtizedeken keresztül elevenítette
fel az eljövendő Buddha, Maitreya látomását himalájai zarándokútjain, azáltal,
hogy számos helyen Maitreya-szobrokat emelt, emlékeztetve a Buddha követőit
arra, hogy nem elegendő a múlt fényében sütkérezni, szükség van arra is, hogy
aktívan kivegyük a részünket a jövőt formálásában, és előkészítsük tudatunkat a
Buddha eljövetelére.
Govinda lett az első nyugati tanítványa.
Tanulmányozta a tibeti nyelvet, olvasta, másolta és fordította a
Dharma-szövegeket. Művészként lenyűgözte őt a műalkotások harmóniája és
szépsége, a szádhana-gyakorlat teremtő imaginációja és átalakító ereje.
Felfedezte, hogy a tantrikus meditáció gyakorlója, aki a testét, beszédét és
tudatát mélységesen bevonja a gyakorlásba, alapjaiban alakulhat át azáltal,
hogy megtapasztalja a felébredés számos aspektusát.
Ettől az első találkozástól fogva Govinda
Indiában maradt, a Darjeeling melletti Ghoom-ban élt, és a Shantiniketani,
Allahabadi és Patnai Egyetemen vállalt előadásaiból tartotta fenn magát. Tibeti
tanulmányait kiegészítendő 1932-ben Sikkimbe és a Dél-tibeti Chumbi-völgybe
utazott, majd 1933-ban egy nyugat-tibeti expedícióba kezdett Ladakhon át, a
híres buddhista tudóssal Rahula Sanskrityayanával.
Govinda útmutatások iránti olthatatlan szomját
látván a rinpocse fontolóra vette a vajrayana elterjesztését világszerte. Ez
forradalmi ötlet volt, hiszen a hó országa akkoriban idegenek számára elzárt
terület volt. Egy évvel később Tomo Geshe azt javasolta az anagarikának – aki
nyugati gyökerekkel rendelkezett, de akinek a szíve mégis Keleten volt – hogy
vigye el a világba Maitreya Buddha régi, mégis új üzenetét. Megbízta, hogy
alapítson egy vallási közösséget. Így expedíciójából visszatérve Govinda 1933.
október 14-én, egy dákini-napon, Darjeelingben megalapította az Arya Maitreya
Mandalát. A rend alapító tagjai – akik között kiváló indológusokat és
művészeket is találunk – a buddhizmus indiai fejlődését kívánták előmozdítani.
Egyfelől megerősítették azt, hogy a buddhizmus a különböző iskolák eltérései
mellett is alapvetően egységes, másfelől hangsúlyozták a jelen kor és kultúra
elvárásaihoz való alkalmazkodás szükségességét. Govinda meg volt győződve
arról, hogy a Buddha hagyományos szútrái csupán abban az esetben képesek a
Megvilágosodottak bölcsességét közvetíteni, ha a tanítványai újra és újra
átdolgozzák azokat az újabb korok nyelvéhez és kultúrájához igazodva.
Hasonlóképpen manapság, amikor a Dharma egy eltérő kultúrába és nyelvi
környezetbe kerül, elengedhetetlen az ősi bölcsesség józan megújítása.
Govinda tudatában volt a szavak korlátozott
voltának, és fogalmakká merevedésük veszélyének. A képek és szimbólumok
tantrikus világa ugyanakkor ideális kiegészítője lehet az igazság utáni
kutatásnak, mert fel tudja mutatni az emberi szellem sokféleségét és
teljességét, és közvetlen belátáshoz juttathat. Amikor Govinda ajánlást írt a
“Művészet és meditáció” c. könyvéhez Rati Petit számára, így fogalmazott: “Ahol
a szavak paradoxonokká halványulnak, ott egy új nyelv, a szimbólumok nyelve
születik. Mindazok, akik megnyitják magukat a formák új nyelve számára,
felfedezhetik, hogy még a legjelentéktelenebb dolog is kinyilatkoztatássá
válhat.”[3]
Komolyan és elmélyülten tanulmányozva a
buddhizmus történetének valamennyi aspektusát, következtetéseit így foglalta
össze: “Mi nyugati buddhisták a Kelet történeti iskoláitól kell, hogy tanuljunk
– anélkül, hogy a Tan lényegét megváltoztatnánk – mindaddig, amíg meg nem
találjuk azt a jelenkori utat és formát, amely megfelelő számunkra. A Nyugat is
részt kell vegyen a buddhizmus 21. századi fejlődésében. Ha azt kívánjuk, hogy
a magasztos Tan gyökeret eresszen itt, át kell hogy hassuk azt a saját
életünkkel és vérünkkel… Hódolatunkat fejezzük ki a múlt mesterei felé, és a
legmélyebb tisztelettel fordulunk feléjük, mert tanultunk tőlük. Azonban
elfojtanánk a saját fejlődésünket, és halálra ítélnénk a buddhizmust, ha a múlt
formáihoz és megszokásaihoz kellene ragaszkodnunk. Az élet nem áll meg. Ami nem
képes növekedésre, az meghal. Élvezzük úgy a múlt jótéteményeit, hogy nem
kapaszkodunk beléjük. Bárcsak a buddhizmus valamennyi iskolájának esszenciája
volna az alapzatunk!"
1938-ban Govinda átkelt Ladakhon és az
Indo-tibeti határterületek fennsíkjain, a “kék tavak, arany és rézszínű hegyek,
zöld völgyek és széles sztyeppék földjén.” Vázlatfüzete mindenhová elkísérte,
és a Pangong tónál készített el néhányat a leghíresebb festményei közül.
Utazásairól magával hozta a 84 mahasziddháról készült kőnyomat-gyűjteményt, és
sürgető vágyat érzett arra, hogy felkeresse Tsaparang – a nyugat-tibeti Guge
királyság 17. században elhagyott fővárosának – templomait. Szerette volna megtekinteni,
és lehetőség szerint dokumentálni a művészeti alkotásokat, amelyek Atisha és a
híres fordító Rinchen Zangmo idejében készültek. Ekkortól rendkívüli
érdeklődést mutatott a “misztikus ösvény mesterei” és az ő mélységes mahamudra
tanításaik iránt. Ezért újabb expedíciót tervezett Nyugat-Tibetbe a II.
világháború előtt, de a háború kitörése miatt nem tudta megvalósítani. 1942-ben
törvénytelenül őrizetbe vették, és az Ahmednagari, majd később a Dehra Dun-i
internáló táborba vitték, ahol összesen öt évet töltött annak ellenére, hogy
brit útlevéllel rendelkezett. Azért tartóztatták le, mert ismerte a
függetlenségi mozgalom vezetőit. Itt történt, hogy Govinda láma és Nyanaponika
bhikkhu tanulmányozták a korai mahayanát, szanszkrit tanulmányokat folytattak,
és minden nap puját tartottak – amelyet önök is megismerhetnek ma este.
Becsületszavában bízva megengedték neki, hogy elhagyja a tábort, és sétákat
tegyen Dehra Dun körül, ahonnan talán a legszebb festményeivel tért vissza.
Miután 1947-ben szabadult a internáló táborból
– ugyanazon a napon, mint Nehru –, ismét nekilátott tibeti expedíciója
előkészítésének, és feleségül vette Li Gotamit, aki tanítványa volt a
Rabindranath Tagore Nemzetközi Egyetemen. Li Gotami Abanindranath Tagore és
Nandalal Bose híres tanítványa volt, friss művészeti diplomával a kezében és
teljeskörű képzettséggel az indiai és tibeti festészeti technikákat illetően.
Együtt Gyantsébe mentek, ahol hónapokig vártak a Dalai Láma visszatérésére
Lhasába, hogy megkaphassák az útlevelüket Nyugat-Tibetbe. Ez idő alatt számos
alkotást készítettek a gyantsei Kumbum sztúpánál. Indiába visszatérve
Calcuttában elvégezték a szükséges előkészületeket, és 1948-ban átkelve a
Shipki hágón Nyugat-Tibetbe megkezdték az expedíció második felét. Elhagyván a Manasarovar tavat és a Kailasht,
végül Tholingen keresztül megérkeztek Tsaparangba, ahol csodálatos festményeket
és freskókat másoltak le a Vörös és Fehér templomban.
Mire 1949-ben Govinda visszatért Indiába,
minden félretett pénzét felélte, és újrakezdődött a harc a túlélésért. A
szűkölködés keserű évei következtek. Csak 1955-ben vált könnyebbé az élet,
amikor Evans-Wentz neki ajándékozta hatalmas birtokát a "Kasar Devi
Ashramot" Almorában. Ezen a gyönyörű helyen – ahonnan a Himalája hófödte
hegyláncaira nyílt kilátás – írta Govinda a legjelentősebb munkáit.
Ez volt életének legboldogabb és
legtermékenyebb időszaka. Az 1960-as években számos nyugati látogató kereste
fel Govinda lámát a Kasar Devi Ashramban, akik – saját bevallásuk szerint –
értékes új impulzusokat kaptak tőle. Lama Surya Das, aki ma az amerikai
Dzogchen központ vezetője ezt írta róla: „Lama Govinda volt az első láma a
Nyugatról, és a tibetiek egész életében teljes mértékben elismerték és
tisztelték. ... Kétlem, hogy volna akár egyetlen jelentős amerikai, aki ne
olvasta volna és akit ne inspirált volna Lama Govinda; az élete, az írásai, a
személyes tanítása és a művészete; a szerénysége és a belőle áradó nyugalom; és
nem utolsó sorban a méltósága és a tiszteletteljes természete."
Govinda nem csupán méltányolta az emberiség
vallásos sokszínűségét, de ugyanezt a sokféleséget a buddhista hagyományban is
nagyrabecsülte. Számára a buddhizmus olyan volt, mint egy hatalmas fa, amely
csak a maga teljességében maradhat életben, a gyökereivel, törzsével, ágaival,
leveleivel és magjaival együtt. Az "Élő buddhizmus Nyugaton" című,
halála után megjelent könyvében ezt írja: „Fel kell ismernünk, hogy ez a fa
egyetlen magból fakadt, és a saját belső törvényszerűségének megfelelően
növekedett, és fog növekedni ezután is. Őrültség volna, ha a fejlődésének egy
bizonyos fokán rögzíteni akarnánk."
Esszéi, előadásai és tanításai megnyitották az
utat a tantrikus buddhizmus látomásaihoz, annak számtalan Buddhájának és
bódhiszattvájának, a felébredett tudat különböző aspektusai megtestesüléseinek
panteonjával. Govinda mindig rámutatott a kreatív meditáció fontosságára, amely
mentes a megszokások rutinjától, a merevségtől és rögzítettségtől. Amikor a
szádhanáinkat gyakoroljuk, a tökéletes buddhaság egy aspektusát tapasztaljuk
meg egyedi módon; lassan, de biztosan haladva a tökéletes bölcsesség, szeretet
és együttérzés felé. És talán egy napon mi magunk is teljesen meg fogjuk tudni
testesíteni majd ezeket a minőségeket.
Sokan kérdezték tőlem, miért kértem fel
Őszentségét, hogy legyen a közösségünk szellemi védnöke. A válasz az, hogy
fokozatosan tudatára ébredtem Govinda lámával való kapcsolatának. Amikor a mai
szertartás lefolyásáról beszélgettünk, fontosnak tartotta Govinda láma
megfelelő megbecsülését.
85 évvel ezelőtt, amikor Govinda – vajrayana
szanghaként – megalapította az Arya Maitreya Mandalát, fontos tanításokat
kapott tibeti mesterektől, és kapcsolódott ehhez a hagyományhoz, amely táplálta
őt. Európai hátterének és élethosszig tartó keleti képzésének köszönhetően a
két világot összekötő híddá válhatott.
Ahogy Govinda, én magam is kapcsolatot
tartottam más jelentős buddhista tanítókkal Govinda láma halától kezdve – még
ha a tanítványaim többsége ezt nem is vette észre –, mert ha tovább kívánjuk
adni a hagyományt, magunkat is táplálnunk kell. Hogy miért tartott ilyen sokáig
– 33 évig – e lépés megtétele?
Egy spirituális kapcsolat nem csupán tényeken
alapul, hanem mindenek felett karmikus okokon. Érezni kell, hogy valami
összeillik-e vagy sem. Amikor Govinda láma átadta gyönyörű 16 hektáros almorai
birtokát a Drikung vonalnak, ez a karmikus kapcsolat megerősíttetett.
Őszentsége eredetileg Almorába kívánta
helyezni a Drikung vonal fő székhelyét, de ez a terv a vízhiány és a
kedvezőtlen megközelíthetőség miatt meghiúsult. Végül azonban a templom mellett
– amelynek a finanszírozásában Lama Govinda is részt vállalt az előadókörútjai
révén – egy elvonulási épület létesült, amely számos hároméves elvonulásnak
adott helyet. Sok fiatal Drikung gyakorló szívesen emlékszik vissza a Lama
Champa – akinek a neve Maitreyát jelent – vezetése alatt ott töltött időkre.
Azután megtudtam, hogy Govinda hagyatékának
azt a részét, amely Almorában maradt, amikor az Egyesült Államokba költözött,
féltve őrzik egy nagy zárt szekrényben a Songtsen Könyvtárban. Ez jól mutatja,
hogy Őszentsége mennyire értékeli Govinda lámát és a munkásságát. Így aztán
elutaztam Dehra Dunba, ahol Govinda öt évet töltött fogolyként, nehéz
körülmények között.
Amikor legutóbb Dehra Dunban jártam, szintén
jelen volt egy fiatal tulku, annak a Taklung Kagyü vonalnak a feje, amely
már-már a kihalás szélén állt. Látni lehetett, hogy Őszentsége a védőszárnyai
alá vette őt, hogy megkaphassa mindazokat a tanításokat, amelyekre szüksége
volt ahhoz, hogy elevenen tudja tartani a hagyományvonalát. Valami hasonló
történt 18 évvel ezelőtt, amikor a fiatal Karmapa, Urgyen Trinley elmenekült
Tibetből 14 évesen; őt Őszentsége a Dalai Láma vette a védőszárnyai alá,
biztosította jó minőségű képzését, tanításokat adott neki, és gondoskodott
kiváló tanítókról a számára. A régi Indiában – de Tibetben is, és talán
mindenütt – évszázadokon át megszokott volt, hogy a Tan áramából felvették
mindazt, ami a különböző tanítók révén hozzáférhető volt, hogy aztán a saját
hagyományvonalukba beépíthessék. Minden hagyományvonal egyaránt értékes, és
mind megfelelő megközelítést nyújt egy sajátos személyiségtípus számára. Így
van ez azzal is, amit Govinda láma hozott létre, ez is egy sajátos utat kínál a
Dharmához.
Meglepő hasonlóságokat fedezek fel a két mester
között: érdeklődésük és nyitottságuk a tudományos kutatások iránt, a szellemi
hagyományok párbeszéde, amelyet Őszentsége a Shravasti Projektjében szándékozik
megvalósítani, a természetszeretetük és ökológiai érdeklődésük; abbéli
erőfeszítésük, hogy egy ősi hagyományt a modern világ számára lényegének
megőrzése mellett közvetítsenek. Govinda lámához hasonlóan Őszentségében is a
látnok meditációs mestert látom, olyan személyt, aki hatalmas odaadással és
aprólékos gondossággal végez történeti tanulmányokat és kutatásokat az
elveszett ősi szövegek felkutatására. És végül, de nem utolsó sorban megvan
benne a bátorság, hogy a tanítások megvalósításában új termőtalajt törjön fel.
A kör ma bezárul. Rajtunk áll, hogy folytassuk
a munkát és gondozzuk a magokat, amelyeket a Maitreya Mandala alapítója
elvetett. Bárcsak tovább bontakoznának Őszentsége védnöksége alatt, amiért
rendkívül hálásak vagyunk! Bárcsak Őszentsége megvilágosodott tevékenysége
világkorszakokon át virágozna minden érző lény javára!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése