khandroma blog

Csak addig panaszkodunk a világ mulandósága és testünk pusztulása miatt, amíg nem tudjuk azt, hogy mi magunk válhatunk ezek teremtőivé. Aki azonban tudja, hogy fentiek örökkévalóság óta önnön „teremtményei”, hogy minden elmúlt újra teremthető, az teremtményei mulandósága miatt éppen úgy nem panaszkodik, mint ahogy az énekes nem siratja dalának elhaló hangját. Hiszen a dalénekes mindenkor képes arra, hogy énekének hangját újra megszólaltassa. A múlhatatlanság titka ebben áll: nem a ragaszkodásban, de ellenkezőleg az elengedésben! Mert ami felett uralkodunk, ami felett rendelkezünk, ahhoz nem kell ragaszkodnunk: mindenkor magunkból teremthetjük újra, a bennünk lévő szuverén szellem teremtő ereje segítségével. Nem kelnek-e életre a virágok minden tavasszal? A természet teremtő ereje szinte pazarló. Csak a teremtésre képtelen ragaszkodik a meglévőhöz. Az ember a természet törvényeinek megfigyelése és követése révén úrrá lett a természet felett. A szellem t

A Kozmosz és káosz a lét világának pólusai, amelyek úgy feltételezik egymást, mint nappal és éjszaka, tér és idő. Az ember viszont a két pólus között áll, azaz helyesebben, részese mindkettőnek. Ebben áll kettőssége, szenvedése de nagysága is. Az istenek a Kozmosz teremtő erői. A káosz felett azonban nincsen hatalmuk. Teremtő hatalommal rendelkeznek, amennyiben képesek harmóniát – azonban nem a világot magát – teremteni. És emiatt nem adatott meg az isteneknek az, hogy embert teremthessenek, viszont az embernek megadatott az isten-teremtés képessége: ez utóbbi aktus azonban nem tetszőleges, hanem valahogy úgy történik, mint ahogy virágot hajt a növény egy titokzatos belső erőnek engedve. Hogyan is tudna egy „tökéletes” – amilyenek az istenséget hiszik – tökéletlent teremteni? Annál inkább igaz viszont, hogy a csirában benne foglaltatik a virág, és hogy a mélybe nyúló gyökerek gyűjtik össze az élet nedvet, mely a világba-szökkenést elősegíti. A tökéletlenből így árad ki a tökél

A Lankavatara szútrában ezt olvassuk:„A tanítvány ne ragaszkodjék a betűhöz, a szavakhoz, mivel azok nem tökéletesen fedik az értelmet: a betű nem azonos az igazsággal. Ha az ember ujjával rámutat valamire, úgy tévedés volna a mutató ujjat ama dolognak tekinteni, amelyre mutat. Hasonlóképpen a tudatlanok és együgyűek, akár a gyermekek, képtelenek feladni ama téves nézetüket, hogy a szó ujjhegyében benne foglaltatik maga az értelem.” A szavak félrevezetőek: egyrészt mivel ugyanazt a dolgot, vagy ugyanazon tapasztalást különböző módokon képesek leírni, másrészt mivel ugyanazon kifejezést különböző értelmezésben és különböző célok érdekében használják.  Ama negatív magatartás, melyet az ortodox buddhistáknak az Upanisádokkal és a Védantával szemben tanúsítanak, az rendszerint a másik rendszerrel szembeni tudás hiányán alapszik, vagy azon a naiv elképzelésen, hogy azonos szavak azonos jelentéssel bírnak. Illetve azon, hogy azok a kijelentések, melyek verbális kifejezésekben a

Minden vallás feltételez az emberben isteni vagy örök hajtásokat, melyeknek felkeltése vagy megvalósítása célja a kérdéses vallás törekvéseinek. Amennyiben nem hiszünk egy minden emberben létező értékben, amely az emberben benne lakozik, vagy amelyet megvalósíthat, úgy hiányzik minden szellemi, illetve vallási törekvés alapja és kiindulópontja. Megváltásnak vagy szabadulásnak csak akkor van értelme, ha létezik valami, ami megváltandó vagy megszabadítandó és ez a „valami” nem lehet más mint egy önmagát állandósító tudat eleven ereje (vagy jobban mondva: az eleven életáram). Ama puszta tény, hogy a buddhizmus hisz a karmától függő olyan életáram állandóságában, mely változatlanul fennmarad az újraszületések során, azt bizonyítja, hogy hisz egy elpusztíthatatlan erőben vagy kvalításban, ami számtalan léten és halálon át fennmarad. Az ebből adódó kérdés nem az, hogy egy be nem fejeződő és örökké ismételendő körforgás szűk pályájáról hogyan emelhető ki, hogyan juttatható el