Láma Anagarika Govinda: Az ősképek lényege

A Kozmosz és káosz a lét világának pólusai, amelyek úgy feltételezik egymást, mint nappal és éjszaka, tér és idő. Az ember viszont a két pólus között áll, azaz helyesebben, részese mindkettőnek. Ebben áll kettőssége, szenvedése de nagysága is.

Az istenek a Kozmosz teremtő erői. A káosz felett azonban nincsen hatalmuk. Teremtő hatalommal rendelkeznek, amennyiben képesek harmóniát – azonban nem a világot magát – teremteni. És emiatt nem adatott meg az isteneknek az, hogy embert teremthessenek, viszont az embernek megadatott az isten-teremtés képessége: ez utóbbi aktus azonban nem tetszőleges, hanem valahogy úgy történik, mint ahogy virágot hajt a növény egy titokzatos belső erőnek engedve.

Hogyan is tudna egy „tökéletes” – amilyenek az istenséget hiszik – tökéletlent teremteni? Annál inkább igaz viszont, hogy a csirában benne foglaltatik a virág, és hogy a mélybe nyúló gyökerek gyűjtik össze az élet nedvet, mely a világba-szökkenést elősegíti.

A tökéletlenből így árad ki a tökéletes utáni vágyakozás, ami maga a teremtő erő, amely azonban megegyezik ama „isteni szikrával”, amelyről beszélni szoktak.

Ezért helytelen, ha csak „hívőkkel” kapcsolatban alkalmazzuk az „istennel eltelt” jelzőt, mert a jelző mindenkire alkalmazható aki önmagán felül akar emelkedni, még akkor is ha éppenséggel „ateistának„ nevezi is magát. Ki volt istentől jobban megittasulva korunkban, mint Nietzsche, akitől az a mondás származik, hogy az ember az a valami, ami már túlhaladott, ami már legyőzetett.
Az istenek azonban semmi esetre sem az emberiség agyszüleményei, vagy ható erőknek csupáncsak absztrakciói. Az erő mint olyan egyébként sem jelent semmit, akár „életnek” akár „világ-energiának” mondjuk is azt.

Egyedül az alakított erő képes hatás kifejtésére, csak a forma az, ami neki hatékonyságot kölcsönöz. Ha a fénysugarak alakított üvegen hatolnak át, úgy hatásuk nullával egyenlő. Ha azonban nagyító lencsén hatolnak át, úgy gyújtani képesek.

Számunkra az egyetlen hozzáférhető alakított és alakító erő a tudat. Testünk ezen erő látható kifejeződése. Minden tudat-aktus formáló/teremtő erővel bír és közvetlen valóságot teremt. Ez a valóság azonban egyaránt materiális és spirituális. Minden tudat-aktus individuális formának, az egyén lelki és anyagi testének felépítését viszi véghez.

Hatása azonban ezzel nem szűnik meg, de az elektromos hullámokhoz hasonlóan továbbterjed minden irányba és erősségének és minőségének megfelelően befolyásolja a környező világot, illetve más tudat-centrumokat. Erőssége kevésbé függ az energia-kifejtéstől de sokkal inkább az elképzelés képszerűségétől, plaszticitásától.

Krisztus élete soha nem hódította volna meg a világot, ha kereszthalála nem vált volna ideája szimbólumává. Egy Buddha soha nem jutott volna hatásában saját korán és országán is túlra, ha tanítása ideáját nem személyesítette volna meg önnön magában és ha az általa megtalált igazságokat nem helyezte volna látható alapokra, (gondoljunk csak az öregséggel, betegséggel és a halállal való találkozásának megjelenítésére).

A képek világokat megmozgató valóságoknak bizonyulnak, mivel nemcsak képek, de egyben képző, alakító hatalmak is. Ezek között a képek között azonban nemcsak olyanok vannak, melyek bizonyos individuumok, vagy kultúrkörök sajátjai, de egyben az egész emberiség tulajdonai; és ezeket nevezem én ős- képeknek.

Formáik változhatnak ugyan: de valamennyi mégis azon elementáris vágyakozás szülötte, amelyről fentebb már szóltunk; és hatásukban egy olyanszerű élményt közvetítenek, melyet csak a „megszabadítás” szóval írhatunk körül. Mindenkor, amikor ez a vágyakozás elérte csúcspontját, az emberiség tudatában az ős-képek egyikévé sűrűsödött és egy istenség, isteni hős, megváltó, vagy egy megvilágosodott alakjában testesült meg.

És ez az istenségek, isteni hősök vagy megváltók addig hatnak és élnek, a szó betű szerinti értelmében, amíg vannak emberek, akik lelkük erőivel – szeretetükkel – táplálják őket. 

Növekszenek, és oly mértékben lesznek nagyobbak, ahogyan híveik és követőik a szellemükben rájuk építenek, vagy megfordítva: míg annyi hatalommal bírnak, hogy az emberek tudatában felszínen maradjanak. És növekszenek mindaddig, meg az ő idejük is lejár, amikor felkel oldódjanak: ekkor betérnek ama fogalmak feletti szférába, melyet végérvényes megváltódásnak nevezhetünk.

Láma Anagarika Govinda: Meditációs gondolatok, 1