Forduljunk Maitréjához

(Rev. Amóghavazsra Hargitai Gábor ünnepi beszéde. Elhangzott 2018. december 22-én, a Szeretet Buddhájának, Maitréjának szentelt ünnepen, a Budhhista Misszió kamaraerdei templomában.)

Kedves Barátaim!

Odakinn zord hideg van és a korán alábukó Nap miatt hamar ránk köszönt a sötétség. A Föld forgástengelyének dőlése miatt a napsugarak ilyenkor laposabb szögben esnek a bolygónk azon részére, ahol lakunk, és emiatt nem képesek olyan hőt átadni a talajnak, mint nyáron, amikor meredekebben éri a földet a fény. Ezt az időszakot nevezzük télnek.

A hideg és a sötét tehát egyszerű kozmikus jelenségek.

Az asztrofizika foglalkozik ezzel, van persze gazdasági vonatkozása is, mert fűteni kell, világítani kell, ami pénzbe kerül.

Ez hat a kulturális életünkre is.

Hiszen ilyenkor kevesebb szabadtéri programot lehet szervezni, és az emberek egyébként is kevésbé mozdulnak ki otthonról.

Inkább maradnak a biztonságos falak között, még akkor is, ha ez a magány keserű érzésével jár.

Ha mégis kilépnek a komfortzónájukból, annak jó oka kell legyen.

Ez az ünnep is ilyen alkalom.

Mégis miért gyűlnek össze ilyenkor az emberek? Kimozdulnak a jó meleg szobából, vállalják az utazással járó kellemetlenséget. Mindezt miért?

A világosság csökkenését, a kozmikus hideg magányát ősidők óta éli át az emberiség. 

Ezért nem egyéni ügyről, hanem kollektív tapasztalatról, kollektív sötétségről, egyetemes hidegről és magányról van szó.

Egyetemes tapasztalatunk az, hogy a szép tavasz után a heves nyár és a gyümölcsöktől és gombától illatos ősz jön, majd ennek is vége van, amikor beköszönt a tél.

Buddhistaként jól tudjuk, hogy minden elmúlik. Miért ne lenne vége a jó időnek, a kellemes napsütésnek, annak, hogy még késő este is világosban élvezhetjük a parkok üde illatát, csendjét, vagy akár a szabadtéri koncertek forgatagát?

Az elmúlásnak ez a tapasztalata lehangoló. Nem szívesen vesszük tudomásul.

Maga a Buddha is felhívta a figyelmünket arra, hogy ez az ellenérzésünk és a kellemes tapasztalatokhoz való vonzódásunk megtévesztő káprázatot gerjeszt. Megteremti annak az illúzióját, hogy valójában még sincs elmúlás: hogy a dolgok maradandóak, s hogy mi magunk is lám, itt vagyunk, ahogy tegnap is itt voltunk, és minden bizonnyal itt leszünk holnap is.

Az élet azonban szakadatlan változás, ami azt jelenti, hogy a tavasz, a nyár, az ősz, az előző pillanat végérvényesen elmúlt. S ez különösen akkor fájdalmas, amikor az élet körforgásának a sötét és hideg periódusában vagyunk. Nyáron valahogy mindent reménytelibbnek látunk. Márpedig ha fáj az ezzel való szembenézés, akkor igyekszünk nem meglátni azt. Elfordítjuk a tekintetünket és kitakarjuk azt, amit nem akarunk látni.

És mennél több jelenségre vakulunk meg, annál inkább veszítjük el a valósággal a kapcsolatunkat és annál inkább szenvedünk.

Az élet tényeitől való elfordulás nem újdonság, ez a Buddha idején is jellemző volt az emberekre. Ezért is tanította a Magasztos, hogy a szenvedés a létesülés minden birodalmában megjelenik.

Ezzel sem szívesen nézünk szembe. Azt szeretnénk, ha volna legalább egy kicsiny zug a szamszárában, ahol nincs elmúlás, ahol nincs szenvedés. Ráadásul az a Tökéletes Mester, az a Tanító, aki a leghitelesebben tudná megmutatni számunkra a szenvedéstől való megszabadulás útját, 2500 éve nincs köztünk.

Két és félezer éves magány. S a próféciák szerint a következő megvilágosodott Buddha megjelenésére még sokat kell várnunk. Egyes írások szerint Maitréja eljövetele 5.670.000.000 év múlva várható, de az optimistább jóslatok szerint is Sákjamuni parinirvánája után 5000 évvel , vagyis kb. 4556-ban lesz esedékes.

A jóslatok szerint szélsőségesen vacak körülmények lesznek ekkor: az emberek életkora nem haladja meg a 10 esztendőt, viszály lesz, háború, éhínség, stb.

Most 2018-et írunk. Az optimistább adatok szerint is még 2 és félezer évet kell valahogy kihúznunk, miközben az élet szenvedésteli oldala oly gyakran megmutatkozik számunkra.

Hogyan hat ránk az az üzenet, hogy a kedvezőtlen körülmények még súlyosabbá válnak ilyen hosszú ideig?

Elkedvetlenít? Elveszítjük a reményt? Vagy éppen ellenkezőleg, aktivitásra serkent, változtatásra ösztönöz?

Ezekből a hatalmas időtávlatokból, amelyek ezekben a jóslatokban megfogalmazódnak, sejthetjük, hogy talán ennek módszertani oka van, hogy ez valamit ki szeretne váltani belőlünk.

Ha körülnézünk és összevetjük a mai életünket ezekben a próféciákban leírt borzalmakkal, akkor azt ismerhetjük fel, hogy közel sincs olyan szörnyű életünk: van ennivalónk, viszonylagos biztonságban és kényelemben élünk, még ha sokan nincsenek is ilyen szerencsés helyzetben. Egyre hosszabb a várható élettartam is, szép cipők kaphatók a boltokban, és már szinte mindenkinek van okostelefonja.

Mégis gyakran panaszkodunk: nem elég finom az étel; túl meleg, vagy túl hideg van; nem elég tartós a cipő és nem elég okos a telefonunk. Veszekedünk, mert az igazságunkat sérülni érezzük; szidjuk ezt, utáljuk azt, reménykedünk ebben, rettegünk attól. Háborút indítunk a szomszéd ellen, mert füstöl, mikor mi teregetünk, nem becsüli a virágokat, amiket ültetünk, és magunkban füstölgünk mint egy ágyúcső, amit épp most sütöttek el.

Tudjuk, hogy a szellemi út, a gyakorlás, a meditáció segítene abban, hogy boldogabbak legyünk, de nincs időnk meditálni; nincs időnk olvasni; nincs időnk meghallgatni a másikat.

Nincs időnk élni.
 Nincs időnk.

Mintha kilopták volna az időt életünkből a Michael Ende Momó című meséjéből ismert Időtakarék ügynökei. Elrabolták a mi életidőnket.

Az élet ripsz-ropsz elszalad, és hiába a születési adatunk, hiába a statisztika, azt érezzük, hogy az életünk olyan rövidke. Már el is telt a nap. Szilveszterkor felkiáltunk: „Hogy eltelt ez az év! Mintha tegnap lett volna az előző Szilveszter.” Mekkorák már a gyerekek! Fiam, hogy nézel ki, mekkora a hajad! Lányom! Mit bámulod azt a srácot, ebben a korban még a babákkal kellene játszanod!” „De apa, már 14 vagyok!”

Hoppá! Az élet összezsugorodott. 

Mintha mindössze 10 év lenne az egész.

Vagyis nem tér el nagyon a próféciák leírásaitól az, ahogyan az életünket belül, önmagunkban tapasztaljuk. Ha úgy tekintjük ezeket, mint lelki jelenségeket,  akkor már nem vagyunk messze Maitréja eljövetelének körülményeitől.

Ismerjük hát a körülményeket, amelyek között Maitréja megjelenik majd, de nézzük ezt az egészet megint máshonnan egy picit. Nézzük Maitréja nézőpontjából!

Maitréja tehát a megváltó,  felébresztő erő, aki a szeretet világosságával szabadítja meg a lényeket a szenvedéstől.

Tekintsük az Ő eljövetelét olyan lelki történésnek, amely nem a külvilágban történik, – a buddhisták amúgy sem hisznek az ilyesmiben olyan nagyon–, hanem belül önmagunkban!

Maitréja alászállása az Égből vajon nem éppen azt mutatja-e meg, hogy a megszabadítás ereje nem valami olyasmi, amit a korlátozott, beszűkült, egocentrikus, szenvedő lényünk tud kiizzadni magából?

Talán valami olyasmi, ami az Égből ereszkedik alá, valami teljesen transzcendens minőség.

Ez a megszabadító erő – mint ahogy maga a világ sem külső dolog, de nem is belső, abban az értelemben, mintha az birtokolható, kisajátítható, egyéni ügy volna, hanem épp ellenkezőleg: univerzális minőség.

És honnan száll alá Maitréja? A Tusita mennyből.

Mit üzen ez a számunkra? Azt, hogy a megszabadulás műveletét megelőzően az életünk egy fontos szakasza az az állapot, amely a Tusita birodalomra jellemző: egy olyan birodalom ez, ahol az elégedett istenek laknak!

Nem lehetséges a felébredés, ha Maitréja azt megelőzően nem az Elégedett Istenek lakóhelyén időzik. Enélkül nem tudja a tökéletesen teljes buddhaságot emberként átélni. Meg kell születnie itt, a Tusitában.

Nem tudjuk a szeretet teljességét és a teljes felébredést elérni akkor, ha közben szétfeszítenek belül az elégedetlenség erői.

Két világ válik itt eggyé: a kedvezőtlen körülmények világa, ahol sosem lesznek eléggé kedvezőek a körülmények; ahol mindig egy kicsit melegebb van, vagy épp csak egy kicsit hidegebb, mint kellene; ahol mindig lehetne mellettünk egy jobb személy, vagy dolog annál, mint ami van;

ahol mindig lehetne több idő erre-arra; de sajnos nincs, és emiatt állandó a szenvedés, a reménytelenség, a kilátástalanság, a szűkölködés, rettegés, szorongás, betegség, a baj és az elégedetlenség.

És ott van a másik világ, ahol pedig minden jó; ahol elég meleg az étel; ahol a partnerünket a ráncaival és rigolyáival együtt is elfogadjuk, sőt szeretjük őt;

ahol megbékélünk a valóság sajátosságaival, a mulandósággal, a korlátokkal. Ahol az elfogadás és elengedés mennyei tudatállapotban tart bennünket.

Ez a két világ válik eggyé Maitréja eljövetelekor. Az Ég a Földre száll. S amikor ez a kettősség megszűnik, akkor a világ ismét az aranykorba lép.

Szorongunk az elmúlástól, a sötéttől, a hidegtől, miközben elfeledkezünk valami roppant fontos dologról: arról, hogy nem csak a szép tavasznak, a ragyogó nyárnak, az aranyszínű, dús ősznek van vége egyszer, hanem a télnek, a sötétnek és a hidegnek is.

Az ünnepek tartják bennünk a lelket. Emlékeztetnek arra, hogy a sötétség sem örök. Reménykedhetünk is, de ez több annál: biztos tudása ez annak, hogy a Világosság eljön. A legnagyobb szenvedés, a legsűrűbb kilátástalanság idején eljöhet Maitréja és kioldja a szorongás kötelékeit. Eljöhet a Fény, a Szeretet, hogy megvilágítsa az igazi arcunkat, azt az arcot, ami a riadt tekintet és ráncolt homlok mögött van. Azt a lényünket, amit nem szorít össze a félelem. Ami rettenthetetlen, sugárzó, ragyogó, nem keletkező és nem elmúló.

Maitréja az, aki bevezet bennünket a tudat végtelenül tágas terébe, ahogy tette Szudhánával. Vairócsana Buddha díszeivel ékes tornyába vezet, ahol ez a látvány tárul elénk:

„Ekkor Szudhána tisztelettel megkerülte Maitréját, a megvilágosodásra vezető lényt, és így szólt:

– Kérlek, nyisd ki a torony ajtaját, hogy bemehessek.

Maitréja odalépett a Vairócsana díszítményeit tartalmazó torony ajtajához, és jobb kezének ujjaival csettintett; az ajtó feltárult, és Maitréja felszólította Szudhánát, hogy lépjen be. Szudhána mély csodlkozással besétált a toronyba s ahogy belépett, az ajtó becsukódott mögötte.

Nézte a rettenetesen magas és széles tornyot: több százezer kilométer széles volt, mérhetetlenül magas, mint az égbolt, és olyan hatalmas, mint a teljes világtér. Az építményt számtalan díszítés borította: baldachinok, zászlók, szalagok, drágakövek, ékszer- és igazgyöngyfüzérek...

A nagy torony belsejében Szudhána más, hasonló építmnyek százezreit pillantotta meg; ezeket oly végtelenül nagynak látta, mint a világteret. A tornyok egyenletesen töltötték be a teret minden irányban, mégsem lehetett összetéveszteni őket, mert mind egyformán tisztn látszott, miközben tükörképe az összes torony minden egyes részletében tükröződött.

Ekkor Szudhánában, látván a Vairócsana díszítményeivel ékes nagy torony felfoghatatlan birodalmát, boldogság és öröm áradt szét; tudata minden fogalomtól és gátló tényezőtől megtisztult.

(Idézet a Gyémánt szútrából. Ford: Bánfalvi András, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó)

Mi magunk vagyunk az a Szudhána, aki a Dharmát keresve Maitréja tornyát megpillanthatta.

Persze gondolhatjuk azt, hogy mi nem vagyunk Szudhánák és mikor is találkozhatnánk Maitréjával a hétköznapi életünkben?  Összefutunk vele a KKK-ban? Vagy 4-es 6-oson együtt utazunk a következő megállóig?

Kínai zarándokok az igaz Dharmát keresvén utaztak Indiába, s így esett, hogy Hszüan Cang (596-664) a Gangeszen hajózott Prayaga (a mai Allahabad) felé, amikor kalózok támadták meg, akik zarándokot a haragvó istennőnek, Durgának kívánták feláldozni. Hszüan Cang csak egy kis haladékot kért, hogy lélekben felkészülve, békésen térhessen a nirvánába.

A vándor a megkülönböztetés nélküli szeretetben elmerülve meditált a bódhiszattva Maitréján, és minden gondolatával az Ő mennyei birodalma felé fordult, tiszteletét fejezte ki irányában és azért imádkozott, hogy ott, mellette születhessen újjá;

hogy Tőle hallhassa a Törvény szavait;

hogy elérhesse a tökéletes megvilágosodást;

hogy aztán visszatérhessen a Földre, taníthassa őket a magasrendű érdemekre;

hogy ők is megszabadulhassanak a szenvedéstől, s béke és boldogság költözhessen a szívükbe.

Ezután meditációs testtartásba helyezkedett és teljes lényével Maitréja Bódhiszattvára összpontosított.

Ekkor azt érezte, hogy a Világ Közepe, a mítikus Szuméru hegy magasságaiba emelkedik, maga mögött hagyja az első, a második, majd a harmadik mennyet is, és ebben a pillanatban meglátta magát Maitréját egy ragyogó trónuson, körülötte megannyi isten.

Hirtelen dühödt szél kerekedett, a hullámok a magasba csaptak és a víz elborította a hajókat.

A megrémült kalózok rögtön megbánták a tetteiket és a bocsánatáért esedezve vetették magukat Hszüan Cang lábai elé.

Van-e bennünk elég bizalom, hogy amikor veszélybe kerülünk, a Buddhához, Maitréjához fordulunk?

Ha kilátástalannak látjuk a helyzetet, akkor már csak azért is érdemes, mert ha már minden veszni látszik, akkor nincs vesztenivalónk. Ekkor, ahogy Hszüan Cang tette, fordulhatunk Maitréjához.

A reménytelenségnek a felismerése fontos fordulópont lehet.

Mint ahogy a mai nap is fordulópont. Nemcsak azért, mert csillagászati szempontból egyre erősebb lesz a fény.

Nemcsak azért, mert elmúlik a sötét.

Nemcsak azért, mert a mai élmények, felismerések, megértések megváltoztatnak bennünket és ezzel az egész világunkat.

Hanem azért, mert most a valóságra való ráébredés révén önmagunkban előkészítjük a szívünket, ahol Maitréja itt és most megszületik bennünk, hogy ezzel minden lényt a szeretet erejével a megszabadulásba vezessen.

Köszönöm, hogy meghallgattak!