Láma Anagarika Govinda: Analízis és szintézis

Igazság és a tények más-más dolgot jelentenek. Egy tény igen nagymértékben különbözik az igazságtól, a valóságtól. A valóság végtelen vonatkoztatottság, az igazság ennek szintetikus felismerése, míg a tények: összefüggésekből kiragadott pillanatok, aspektusok, alkotóelemek.

Hogy az emberi test sejtekből áll, ez tény. Mégis lehetetlenség volna a sejtek alapján képet nyerni az emberről, illetve rajtuk keresztül felismerni az ember természetének lényegét. A mikroszkóp ezerszer tökéletesebb az emberi szemnél: sokkal pontosabb és objektívabb képet ad. Mégis ama illuzórikus kép, melyet szemünk alkot az emberi testről, többet fog fel az emberi test valódi természetéről és lényegéről, mint a mikroszkop által elénk tárt tények és részletek. 

Az egész több mint részeinek összege.
A rész az egésztől nyeri el jelentőségét és nem fordítva.

Válaszd el az individumot a világtól, a kozmosztól és látnod kell, hogy értelmetlen illúzióvá foszlik, semmivé, nem-valóságossá anatman-ná válik. Ha azonban az egésszel összefüggésben szemléled, úgy az individuum a kozmikus valóság exponense, az Upanisadok atmanja, Megvilágosodott, Buddha lesz.

Az a primitív mechanisztikus materializmus, mely az emberi lényt egy kocsi élettelen részeivel hasonlítja össze, minden bizonnyal nem találkozna a Buddha beleegyezésével. Az ilyen összehasonlítás a lényegest hagyja ki: az egyes részek (és az emberi test esetében önkényes-fogalmi alapon különválasztott részeknek) szerves illeszkedését és kölcsönhatását, más szóval a szellem teremtő, élő erejét. A modern materialistáknak objektívebb belátása van az ember szellemi és testi organizmusának lényegébe.

Az az analízis, amely a szervesen összetartozók önkényes szétbontásán alapszik, és a lényegeset, nevezetesen az Élő egységesítő, teremtő principiumát figyelmen kívül hagyja, tudatos meghamisítása valóságnak. Olyasmi, amelyből egészséges felismerés soha nem születhet.

Még ha sikerül is ilyen alapon magát az élet-akaratot gyengíteni, vagy saját testiségétől elidegeníteni, ennek semmi szellemi értéke nincs. Ez nem a probléma (konkrétabban a lét-probléma) megoldása, hanem csak menekülés előle. Egy olyan meditáció, amely a test megvetéséhez vezet, semmi esetre sem jobb, mint az a szemlélet, mely ezzel ellentétben a test túlértékeléséhez vezet. Egy építészeti alkotás, vagy bármely más műalkotás vizsgálatánál kijelenteni azt, hogy az nem egyéb mint kő, habarcs, fa és hasonlók halmaza, a tények olyan meghamisítása volna, melynek során elsikkadna a legfontosabb: az anyag értelmes alakítása és a teremtő szellem, mint ennek a formálásnak a szerzője.

Ha viszont az alapvető törvényt elfogadjuk, hogy a szellem az, mely magának testet épít, akkor semmi hely nem marad az emberi test materialisztikus-önkényes szétbontására. Lándzsát kell tehát törnünk a szellemi dinamika olyan össz-szemlélete mellett, amelyben a látható a láthatatlan szimbóluma és végső kifejeződése.

Minden analízist a szintézisnek kell megelőznie, azaz fel kell tárni minden egyedi jelenség nagy univerzális hátterét, meg kell érteni minden más jelenséggel való összefüggését. Ez valóban biztosíték az elkülönített én-ség olyan nagy agyréme ellen, mint az emberi test és szellem mindenféle széttagolása, funkciókra és alkatrészekre boncolása.

Ezért a tibeti buddhizmus minden nagy tantrikus meditációja elébe vág az univerzális célnak, a nagy misztikus szintézisnek, azaz az ideális Buddhaságnak; és csak miután a meditálót a céllal azonosították, csak akkor bízzák rá a meditatív élmények és módszerek sokrétűségére.

Egészen hasonlóan az íjászhoz, aki miközben a célt szemébe fogja, hogy biztosan eltalálja, eggyé válik vele. Így kell a meditálónak először a célját megjeleníteni és magát azzal teljesen egynek érezni. 

Ez adja meg belső törekvésének az irányt és a lendületet, úgy, hogy bármilyen utat és módszeret választ is – felépítőt vagy megkülönböztetőt, érzésszerűt vagy értelemszerűt, teremtőt vagy analitikust – ő maga a cél felé halad és nem vész el a boncolgatása pusztaságában, nem ragad hozzá elképzeléseinek teremtményeihez. Az utóbbi veszélyt a beolvasztás, az integrálás vagy minden szellemileg felépített forma és elképzelés feloldása révén kerüli el.

Ama képesség demonstráló ereje, mellyel világot lehet teremteni és újra feloldani, jobban megmutatja minden jelenség igazi természetét. És jobban megmutatja minden tagadás és vágyakozás értelmetlenségét, mint az értelem mindenfajta mechanisztikus analízise.

Az analízis ugyanis, mely az összetevőket boncolja, soha nem juthat el a teljesség ideáljáig vagy az építés igazi természetéig. Az építést ugyanis mindenkor meg kell előznie az ideának, az építőmester ideájának. Nem az egyes kövek formája dönti el az építményt, mint egészet. Az épület soha nem érthető meg a kövek természetéből és ezért az analízis értelmet csupán a szintézissel összefüggésben nyerhet. Ebben az esetben az analízis önkényes szétválasztás helyett értelmes megkülönböztetéssé válik. Holt fogalmak helyett eleven összefüggéseket állítva elő. Ha az analízis bázisa a "sem-azonos-sem-különböző" akkor fennáll a lehetősége annak, hogy az a valóság birodalmában marad.

Láma Anagarika Govinda: Meditációs gondolatok, 8