Tandori Dezső esszéje a Dharmában

Az alábbi szövegek a Buddhista Misszió kiadványában, a Dharma újságban 2011-ben jelentek meg. Tandori Dezső versei a költő Töredék Hamletnek című kötetéből valók. A költemények utánközlése a költő szíves engedélyével történt és a versekhez ő maga írt magyarázó esszét. A fotót Várnagy Tibor készítette.

Ők hagynak el…

Ők hagynak el nyomtalanul: az édes
bizonytalanságok; szeretnék
szorongani valamiért a múltból,
de csak egy jövő nyári napsütés,
csak a jövőre átforrósodó
föld, ahova mégis kifekszem –
mindig előre, mindig megszületetlen.

Koan bel canto

Már csak azt a jövő időt
kivánom, ami elmúlt.
Ne legyen több pillanatom,
ami előtte nem volt.

Feledhessen, ami leszek.
Az legyen, aki nélkül.
S én – mint aki félrehajol
egy teljes térnyi szélből –

Koan I.

Tőled távolabb-e?
Hozzád közelebb-e?
Tőled se, hozzád se.
Távol se, közel se.

Megritkulsz…

Megritkulsz. Távolságaid
elszédülnek, s nem nyernek vissza többé.
Létezésed szélcsendje voltál.
Belenged tűntödet.

Reincarnatus

Holtan emelnek mozdulataid
viaszába; ó,
kövületeddé elevenedő…

Koan II.

Most már egyhelyben távolabb
Már csak egy nyom mind élesebbje
Tükrökben jár a szél
Egy arc egy kéz csontjaiba temetve.

Kioltod…

Kioltod bárhova kerülsz.
Mióta nincs hol hagyd magad.

Nincsen hová légy: már jelenlét
nélkül ott állsz minden lehetséges nyomodban.

Koan III.

Némaság a hang helyett.
De a némaság mi helyett?

Tandori Dezső

Többfélék összegzése

Mottó:              Nem az, hogy többfélék.
Nem az, hogy összegzés.

Tovább bontva:  Többfélék.
Nem az, hogy több.
Nem az, hogy „félék”.
Csak egyáltalán.

Töredék Hamletnek című első kötetemben (1960–68) a megkérdőjelezést érezte inkább a szakma – az olvasó –, holott a „végletekig vinni” kifejezés utalhatna valódi közelítésre. Még alig néhány éve is vitába keveredtem egy – ráadásul mélyen értő, gyakorló „haikus” – kollégámmal, aki a régi kötetbéli Koan III. (ott három koan közül az utolsó) értelmét, értelmetlenségét kezdte ki, firtatta. Mondván, hogy e két sor szinte felesleges közlés, mert ha ezt mondom:

Némaság a hang helyett.
De a némaság mi helyett?

adódik az érdektelen válasz: hát a hang helyett van a némaság.

Egyáltalán nincs így. Ugyanis a hang helyébe „lépő” némaság valahonnét csak jön! S ott alkalmasint (szerintem bizonyosan!) helyettesített már valamit. Vagyis a jó ég tudja (bocsánat!) mi helyett jött a némaság, mely – íme! – helyettesít, a hangot helyettesíti, de az „új”, helyettesítő némaságot is helyettesítheti majd valami… létszerű, nemlétszerű.

Ha legújabb fejleményem szellemében forgatnám ezt, ilyesmi alakulna:

Némaság a hang helyett.
De nem az, hogy némaság.
És nem az, hogy hang.
Hanem hogy egyáltalán.

Már látott mottóm és kiegészítése feleslegessé teszi a magyarázatot. Nem akarok panaszos-látszatban feltündökölni, de itt meg igen sokan értették félre az „egyáltalán” kifejezést. Érezzük, hogyan értem pedig? Ad abszurdum:

Egyáltalán nem.
Nem az, hogy egyáltalán.
Nem az, hogy nem.
Hanem (csak stb.) hogy egyáltalán.

Hangsúly az „egyáltaláni-létezésen”. De ez is bontható:

Nem az, hogy „egyáltaláni”.
Nem az, hogy „létezés”.
De hogy egyáltalán.

*

Nem állítom, hogy minden „megbontható” (teljesebb térbe helyezhető) így. Mondhatom nyugodtan:

Szeretem őt.
Nem, hogy szeretem.
Nem, hogy őt.
Egyáltalán.

Vagyis nem „ő”, nem a szeretés a lényeg (bocsánat! lényeg vagy sem, nem ez van), (nem főleg ez), (pillanatnyilag szerintem nem ez), hanem…

Hogy egyáltalán szó van valamiről. Van valami.

*

Ellenkezője ennek (látszólag) a „Hamlet-kötet” alábbi verse:

Koan bel canto

A cím oka: hogy szépen ki van énekelve a dolog, az „egyáltalán”. Akkoriban nem gondolkodtam az „egyáltalán”-fogalmon, akkoriban az „egyetlen…” volt a vezérszólam (-némaság), mert hogy ez csak bevezetés: egyetlen… micsoda is? Jelölt fogalom nélküli egyetlen valami (valami nélküli „egyáltalán”). 45–50 év kellett nekem – nem is nagy idő –, hogy idáig jussak a tisztázásban.

(Lásd:  Tisztázásig jutni.
Nem az, hogy tisztázásig.
Nem az, hogy jutni.
Egyáltalán.)

És téved a félreértő, hogy egyáltalán nem tisztázásról volna szó, meg nem jutásról egyáltalán. Hanem az egész „csak” annyi, hogy valami-egyáltalán-van. Van. Valami. Amire bármi mutathat.

Tehát a vers maga:

Már csak azt a jövő időt
kivánom, ami elmúlt.
Ne legyen több pillanatom,
ami előtte nem volt.

Feledhessen, ami leszek.
Az legyen, aki nélkül.
S én – mint aki félrehajol
egy teljes térnyi szélből –

Nos, igen. „Egyáltalán”-jegyben végig lehet menni rajta, ám itt sokkal érdemlegesebb (érdekesebb) dolgok vannak. Valóban csak a már-voltat kívánnám jövőnek? Van, ahogy igen, van, ahogy nem. A Beckett-féle „Krapp”-effektus, vagyis ahogy a mindenkori születésnapos alak (Krapp) meghallgatja a minden születésnapján magnóra mondott évértékelőjét, majd olyan mozzanatra bukkantja őt e meghallgatás, hogy… ott szakítania kellett volna a tovább, tovább, tovább elvével, gyakorlatával? Szerelemről volt szó? Jó, így nem mondhatnám „jól”, hogy:

Szeretem kedvesemet.
Nem az, hogy szeretem.
Nem az, hogy kedvesemet.
Egyáltalán – – –

S ez még csak hagyján. De ha együttlét után mondom, hogy „Szeretem kedvesem testét” stb., magam nem tudnék egyáltalánozni. Szeretem kedvesem lelkét? Lényét? Ott igen. De ha testét szeretem, akkor nagy botorság, ostoba képtelenség ezt meg-egyáltalánozni. Vagy egy elesett embert, egy madarat, netán lovat, kutyát „szeretek”. Én itt is (bár a kedvessel nem okvetlenül hoznám, a madáron kívül, egy-vonalba e szereplőket) leállnék. Szeretem kedvesem testét. Madaramat, a kis sánta szárnyast. Semmi egyáltalán. Kell nekem is valami, azért. Nem csak az a jövő idő, ami már megvolt.

Ellenben az „egyáltalán” benne van a képtelenségnek ható (ugyan már!) teljes térnyi szélből képében-valóságában. Egy teljes térnyi szél a hasonlata annak a „térnek”, melyből félre kellene hajolnom, ha az, ami lesz, lényegileg nélkülem kell, hogy legyen stb.

Nem nagy ügy. Nem veszek fel telefont. Nem tartok külsőt. Fohászkodom inkább, bírjam jelenlegi állagomat, mikéntemet. Teljes-féle térből hajolok félre. Vagy azt mondom:

Már nem akarok érintkezni.
Nem, hogy nem akarok.
Nem, hogy érintkezni.
Egyáltalán.

Vagy:

Nem akarok semmit közölni.
Nem, hogy semmit.
Nem, hogy közölni.
Hanem egyáltalán. (Változat: Csak egyáltalán.; egyszerűbben: Egyáltalán.)

A Töredék-kötetben a 2011-es fejlemény, az „egyáltalán” már benne volt. Legközelebb talán egy szűkebbre szabott fokozatról írok. Csak egy Egyáltalán (a micsoda?), de fogy. Nem fogy, de egyáltalán.

*

Mármost: a gyakorlati életet akarjuk-e… vagy az igazságot? Ez durva felkínálása az „egyáltalán”-szempontnak plusz.

*

Jegyzet. Miképpen része a gyakorlati életnek e „szempontunk”?

A „többféle”, mint kifejezés, önmagában is többfélét fedhet. Ha egy – sok előzményre „elkövetkezvén”, ilyenekre „reá” – küzdelmes (bár szép) kollegiális kapcsolatot reménytelennek minősítek (leszámítva: nincs jogom semmit minősíteni! bevág minimum az „egyáltalán”), hozzátehetem (kell tennem?): minden kapcsolatra alkalmazható az „egyáltalán”, íme:

Minden kapcsolat…
Nem az, hogy minden.
Nem az, hogy kapcsolat.
Egyáltalán!

Ez mintegy semleges szemlélet. De ilyet nem akarunk. Másmilyet se.

Ha befejezem:

Minden kapcsolat reménytelen.
Hármasra is vehetem:
Nem az, hogy minden… stb.

Ellenben a kép sötétül, így:

Bár minden kapcsolat reménytelen,
veled, kedves kollégám,
a kapcsolat reménytelen.

Egészen leheletnyi a „reménytelen” két árnyalatnyi jelentése. Kifejthető (ld. fentebb).

Nem az „egyáltalán” jegyében jobban kifejezhető így:

Bár minden kapcsolat reménytelen,
veled a kapcsolat reménytelen

.

(Nem is kell okvetlenül hozzátenni, hogy „külön is, plusz reménytelen”.)